Oszd meg cseszd meg

A címből leszűrhető, hogy valami olyasmi lesz a mai téma, ami zavar. Idegesít. Az őrületbe kerget. Amit meglátva egy darab facepalm már nem is elég. Ez pedig a Facebookon megosztott baromságok. Huh, oké, megpróbálok nyugodt és objektív maradni, és finoman fogalmazni. Szóval mindenki, akinek annyi ész jutott, hogy képes daganatos kisgyerekeket és kibelezett kutyukat megosztani, azzal szennyezni a saját és más üzenőfalát, azt kiéheztetett, végső stádiumban lévő kecskék közé hajítanám. Na de kezdjük az elején.

Mi is az a megosztás? Nos, mikor valami olyasmit látunk a Zinterneten, amit érdekesnek, viccesnek, esetleg elgondolkodtatónak tartunk, akkor megosztjuk a Facebookon, hogy azok, akik olyan szerencsések, hogy az ismerőseink lehetnek, okuljanak belőle. Gyakorlatilag tanító, ismeretterjesztő vagy szórakoztató célt szolgál minden kattintás. Ez rendben is van. Mielőtt én kirakok valamit Facebookra, gyorsan átgondolom a következőket: Érdekelhet ez valakit? Sérthet ez valakit? Ha igen, érdekel? Zavarna, ha ezzel a megosztással kerülne összefüggésbe a nevem? Ha ezekre magamban a megfelelő válaszokat adom (igen, igen/nem, nem, nem), akkor már kattintok is, és várom a lájkokat és hozzászólásokat, mint gimis osztálykiránduló az estét.

Van azonban olyan, aki ezeket (a szerintem alapvető dolgokat) vagy nem gondolja át, vagy ami még rosszabb, más válaszokat ad magában a kérdésekre, mint én, és épp a küldetéstudata miatt mégis megosztja az olyan cikkeket, amiket senkinek nem kéne látnia. Mert úgy gondolom, hogy nincs is annál visszataszítóbb, mikor olyan kisgyerekek képeit osztják meg ezrek, aki valamilyen külsérelmi nyommal járó betegség miatt szégyenérzetében ki sem mer lépni az utcára. És te meg megosztod bazdmeg. Mert elhiszed, érted, elhiszed, hogy ha tízezren megosztják, akkor ingyen megműtik Németországban vagy Kanadában. És látod a lelki szemeid előtt, hogy ül a német orvos Düsseldorfban a Facebook előtt, és folyamatosan figyeli, megvan-e már az ötvenezer megosztás. Ő nagyon szeretné megmenteni a gyerek életét, de amíg nem érte el a kép a szükséges számot, addig nem tehet semmit, meg van kötve a keze.

Ugyanez vonatkozik a kibelezett kutyákra: mit akarsz ezzel elérni? Felhívod a figyelmet az állatkínzásra? Bravó, sikert értél el, én már tuti nem fogok több macskát petárdával felrobbantani. Eddig ez volt a péntek esti elfoglaltságom, de te, te angyali lélek felnyitottad a szemem. Vagy az a célod, hogy ne főzhessenek kutyát Kínában? Nos, akkor elárulom neked, pontosan hány lájk kell ehhez: csak egy, a kínai párttitkáré. Minden más teljesen fölösleges. Az, hogy te itt, Kelet-Európában fel vagy háborodva, pontosan senkit nem érdekel.

De ami a legrosszabb, az a kamuhír, amit te elolvasol, meghatódsz/felháborodsz, és ugyan az interneteléréssel birtokodban van az emberiség tudásának és információtárának körülbelül 95%-a, téged nem érdekel, nem keresel utána, hogy abból a megható/felháborító maszlagból mi igaz, mert neked az Internet kimerül a Facebookban és a pornóban, hanem kattintasz és osztod. Mert mindenkinek tudnia kell, mindenkit értesítened kell, hogy a McDonald's-ot már 2012 elején betiltották Svájcban a súlyos egészségkárosító hatása miatt. Tudod, nekem mennyi ideig tartott, hogy ezt megcáfoljam? Három másodperc. Felmentem a Meki svájci oldalára, ami csodák-csodájára azóta is rendületlenül csábítja négy nyelven az oda látogatók az ország minden szegletében megtalálható éttermeibe. Persze lehet, hogy ennek a bezárásos baromságnak minden része igaz, és az oldalt csak azért működteti a gonosz imprrrrrrlisa multi, hogy megtévesszen minket, de lássuk be, ez kevésbé valószínű.

Másik tipikus példa az, ami felhívja a figyelmet, hogy hahó, te nép! Hát te vagy már hülye, minek eszel Boci csokit, azt nem is itthon, Magyarországon, a Kárpátok ölében, Európa szívében, a szabadság és a Kiválasztott nép hazájában gyártják, hé! És uh, a szemed vérben forog, mi az hogy nem, na majd én megmutatom, csődbe viszem ezt a szőrőstalpú román céget, hogy az anyjukba álljon a kapa! És mi az, hogy a Danone bezárja a Pilóta kekszet, hogy merik, apjuk, hozzad a baltát. Mert nem gondolkozol. Eszedbe sem jut, hogy vajon miért nem itthon gyártják a Boci csokit, vagy hogy a Pilóta keksz olyan milliárdos brand itthon, Magyarországon, hogy bolond lenne bárki leállni a gyártásával. Igazad van, gondolkozni nehéz. Bonyolult. Sok matek meg függvény, abból meg gimiben is alig lett meg a hármas. De könyörgöm, legalább azt vedd észre, hogy magadról állítasz ki szegénységi bizonyítványt.

Vannak ismerőseim, akiket egyszerűen ignorálok, pont emiatt, és vannak, akiknek a linkjét akkor is megnézem, ha első blikkre nem mond semmit, mert tudom, hogy olyan érdekes cuccokat szokott megosztani, ami érdemes a figyelemre. Őszintén hiszem, hogy senki nem szeretne az előbbi kategóriába tartozni, de ahogy mondtam, a küldetéstudat mindent legyőz. Mert ki fogja megmenteni a világot, ha nem te?

Játékbemutató: Call of Duty - Black Ops

Tudom, én vagyok a (merjünk nagyot álmodni) magyar játékújságírás Slowpoke-ja, de ez van, Isten malma is lassan őröl, ahogy mondani szokás, és tizennégy hónappal a megjelenése után végre én is végigjátszhattam a Call of Duty: Black Ops-ot.

Úgy vélem, ezúttal nem lesz szükség olyan hosszas bevezetőre, mint az előző játékbemutatónál. Annyit érdemes tudni, hogy a Call of Duty a számítógépes játékok legerősebb brandje az Elder Scrolls, Fifa és GTA mellett, már ha az anyagi és kritikai sikereket nézzük. Annak idején az első három rész még az ezredforduló utáni években divatos második világháborús hullámot lovagolta meg, majd egy éles váltással a közeljövőben találta magát a sorozat. Illetve ez teljesen nem igaz, de erről majd kicsit később.

Öcsik 1.

Újabb sorozatot indítok el. Ennek a lényege, hogy Xbox-ról ismert achievementeket (vagy öcsiket) rakok képekre. Ez elvileg vicces. Ja és van leírás is, hogy mi mit jelent.

Combo braker: Be the first Afro-American President of the United States. (Legyél az első afro-amerikai USA-elnök)

Játékbemutató: The Elder Scrolls V – Skyrim

Nem is olyan rég azt ígértem, hogy mindenfajta válogatott témákkal fog foglalkozni a blogom, ennek jegyében egy újabb területre próbálok betörni: az itt eddig csak érintőlegesen említett számítógépes játékok, azon belül pedig a játékbemutatók világába. Mivel fogalmam sincs, hogy mégis milyen beállítottságú az olvasótáborom, ezért kezdeném az alapokkal.

Szóval van egy olyan dolog, hogy számítógép, és arra vannak olyan cuccok, hogy játékok. Ezek célja minden esetben az, hogy egy virtuális világot hozzanak létre, ami a lehető leghihetőbb, leginkább a minket körülvevő világnak megfelelően működik, egyetlen különbséggel: a világ középpontjában a Játékos áll, köré épül minden, és ennek megfelelően a Játékos mindig eléri a célját. Erről az aspektusról még tervezek írni egy külön cikket, szóval stay tuned.

Bögresor: The Office

A tizedmásodperc erejéig fontolóra vettem, hogy indítok egy külön blogot a bögréimnek, de aztán elvetettem az ötletet. Mivel ez is hozzám tartozik, fölösleges lenne kitépni az anyablog szívéből, és külön utakra terelni. Nem azt mondom, régebben komolyan akartam csinálni egy külön blogot a bögréknek, ami egyre nagyobb lett volna, amíg már a világ minden tájáról érkeznek szebbnél-szebb ivóedények.

Aztán feladtam a dolgot. Most viszont, hogy komolyabban ráfeküdtem a Man Behind The Curtain-re, itt az idő, hogy kicsit moderálva, de felmelegítsem a régi ötletet. Tehát mostantól kezdve, határozatlan időközönként képeket fogok blogolni a kedvenc bögréimről, új szerzeményeimről, stb, és ha van, a kis sztorit is mellékelem hozzá.

Íme tehát a szerény gyűjteményem legkedvesebb darabja, a Michael Scott-bögre, a tovább után a hozzá kapcsolódó történettel:

Így jártam anyátokkal: hogyan írjunk a célközönségnek

Azt hiszem, nem kell bemutatnom a címben említett sorozatot: a 2005-ben indult széria immáron a 8. évadot tapossa, és jó 4-5 éve meghódította hazánkat is. Ma már legalább annyira közhelynek számít, mint mondjuk 10 éve a Jóbarátok. Nemrég elgondolkoztam rajta, hogy egész pontosan minek is köszönhető az az elképesztő népszerűség, aminek a sorozat örvend, és bár nem vagyok egy Szirmai Gergely, megpróbálkozom rávilágítani az okokra.

Jobban mondva az okra, ugyanis egyetlen egy, alapvetően döntő fontosságú érvet találtam a sorozat kultstátuszba emelésére, és ez a karakterterek jelleme. A készítők mesteri szintre járatták azt az aranyszabályt, hogy ismerd a közönséged. Ők ismerték, és sebészi pontossággal írták le az annyira fontos 18-49 korosztályt, mindössze 5 karakter felhasználásával. A Marshall-Lily-Ted-Barney-Robin ötösfogat gyakorlatilag lefedi a fent említett korosztály 99%-át, és ennek megfelelően olyan élethelyzetekbe csöppennek, amik láttán ez a hatalmas szám csak bólogat, hogy igen, nekem is volt ilyen. Máris személyessé vált az élmény. De lássuk sorban a szereplőket!

2013.gif

Tudom, azt mondtam, semmi belföldi politika, de az adekvát humorra mindig vevő vagyok.

A meleg-kérdés

Tegnap, mikor egy kis interblogárius iszogatás ürügyén megérkeztem はるこ rezidenciájára, ő azzal fogadott, hogy Tanja megint alkotott. Régebbi olvasók (vannak egyáltalán ilyenek...?) emlékezhetnek, hogy egyszer már kinyílt a zsebemben a bicska a kishölgy blogja kapcsán, de akkor csak egy egyszerű "szembemegyek a konvenciókkal, mert ettől leszek különleges"-féle hipszternek neveztem, most viszont bebizonyította, hogy egy beszűkült nézőpontú wannabe.

Nem szoktam ilyen durva szavakat használni, ezért elnézést is kérek, de nem vonom vissza egyiket sem, sőt: a cikk és a kommentek olvasása közben az jutott eszembe, hogy akiknek ennyi eszük van, hogy tudnak reggel úgy felkelni, hogy nem törik ki a nyakukat, mikor kimásznak az ágyból. És elnézést, de aki szerint a szexuális vonzódás a nevelésen múlik, vagy hogy a homoszexualitás betegség, azoktól ez is nagy teljesítménynek számít.

Sás Péter

És az most jutott eszembe, nem várhat: Sás Péter a legrosszabb stand-upos a tévében perpillanat. Igen, rosszabb, mint Tóth Edu. Alapból úgy néz ki, mint egy negyven éves szűz, de nem ez a baj, Kőhalmit sem a szépségéért szeretjük. Hanem hogy egyáltalán nem vicces, amit csinál, inkább kínos, de nagyon.

Ez nem várhatott.

Ars Poetica

... azaz mi is ennek a blognak a célja? Jogos, kezdhettem volna ezzel a témával, de először is ez a blog már harmadik éve fut, csak most költöztettem át a bloggerre, és kezdtem érdemien foglalkozni vele, másodszor pedig nehéz megfogalmazni, hogy miről is akarok írni.

Röviden azt mondanám, hogy mindenről. Morális dilemmákról, öngyilkosságról és hitről ugyanúgy, mint film-, könyv-, sorozat-, és játékkritikákról. Gyakorlatilag mindenről, ami foglalkoztat. A szívem helyén lévő kavicsról, a Youniversity-ről, Debrecenről, a Breaking Badról, de lehetőleg (belföldi) politikáról soha.

Az eredendő rossz

Tegnap kiraktam a blogomra a Voldemortos cikket, amire (szinte) fénysebességgel érkezett a roppant alapos és kimerítő válasz はるこ-tól/től, aki nagyrészt egyetlen mondatomra reagált (amivel azt hiszem, ki is nyitottam a bicskát a zsebében, már félek a következő személyes találkozásunktól), miszerint nincs eredendő rossz. Ezt az állítást ő egy valós életből vett példával erősítette meg, ami mindenkinek ismerős lehet, akit az ország keleti részébe vetett a sors.

Sok dolgot nem szeretnék hozzátenni ahhoz, amit írt, mert sajnos nagyrészt egyet kell vele értenem. Igen, erre a világ legkönnyebb dolga ráfogni, hogy rasszizmus, meg mocskosjobbikosok, de érdekes módon itt, Szabolcsban, Borsodban és Hajdúban sokkal könnyebb rasszístának lenni, mint mondjuk Győrben vagy Pécsett. Szinte adja magát a dolog. Erről a témáról nagyon, de nagyon sokat tudnék írni, de azt hiszem, nem érdemes. Már mindent leírtak előttem, és a meddő vitát nem az én kis picsányi blogbejegyzésem fogja elmozdítani a holtpontról. A fenébe is, egy ártatlan, jóhiszemű ember felkoncolása nem volt elég, hogy kinyíljon a vezetők szeme (igen, Szögi Lajosról beszélek).

Mi a baj Voldemorttal?

Merthogy van vele, és erre én is csak most jöttem rá. Ugyan szépen végigrágtam magam mind a hét könyvön (van, amelyiken többször is), de csak tegnap, egy Potter-játék videókritikáját nézve döbbentem rá, hogy valami nagyon nem stimmel a filmekkel ikonikussá váló főgonosszal. Persze gyorsan hozzá kell tennem, hogy a hamarosan kifejtendő probléma csak akkor létezik, ha megpróbáljuk J. K. Rowling könyveit szépirodalmi alkotásnak nevezni, mert akkor ez az a pont, ahol elsősorban elbukik az egész: Voldemorton.

Könyv, tévé, videójáték

Perpillanat egy research papert kéne írnom valami hülyeségről, de őszintén szólva nem megy. Cserben hagyott a szupererőm. De hogy mégiscsak alkossak valamit, itt az ideje, hogy megírjam ezt a cikket, aminek már legalább négy napja tervezek nekiülni. Nem kisebb fába vágom a fejszémet, mint hogy megpróbáljak ledönteni egy, sőt egyenesen két nagy múltú hiedelmet: a könyv, a tévé és a videojátékok médiumainak egymáshoz való viszonyát.

Igazából ez egy olyan Hangoztasd-féle bejegyzés lesz, hiszen a célom vele az, hogy rámutassak, mennyiben hamisak a köztudatban lévő berögződések a három médiumról. Minden bizonnyal Tuza sokkal rátermettebb lenne egy ilyen cikk megírására, de ő inkább az érzelem-szexualitás-értelem háromszögében mozog, ezért amolyan önjelölt Messiásként magamra aggattam az Igazmondó szerepét. Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy a posztban a saját véleményem jelenik meg, amivel nyugodtan lehet vitatkozni, ha valakinek erre van affinitása. 

"De bölcsen válassz!"

Nemrég egy barátom, és a legbloggerebb ismerősöm, Tuza egy rendkívül jól összerakott cikkel jelentkezett a blogjában, amiben az érzelmeket és döntéseket vizsgálta. Tegnap pedig egy nem kevésbé kedves ismerősöm, はるこ fejtette ki a saját véleményét a témában. Ezért én, mint a csipet-csapat harmadik bloggere, nem tehettem mást, mint hogy billentyűzetet ragadjak, és megpróbáljak összehozni valami fogyaszthatót azzal a katyvasszal kapcsolatban, ami a fejemben van a kérdésről, mielőtt még kiközösítenek és nem megyünk együtt többet forrócsokizni.

Sokáig szerettem volna azt hinni, hogy igenis van sors: egy képzeletbeli vonal, vagy pálya, amin haladva az ember eljuthat oda, ahová tartozik. Sokszor kerestem a véletlenekben és a kudarcokban ezt az aspektust, és gyakran szolgált megnyugtatásként az, hogy "ennek így kellett történnie". Aztán rádöbbentem, hogy a) ez a töketlenek kibújója az elől a felelősség alól, amit az okoz, hogy gondosan kell bánnunk az egy szem életünkkel, ami jutott, és hogy b) ez akarva-akaratlanul is egy Felsőbb Mozgatót feltételez, amiben viszont semmilyen szinten nem hiszek (de erről majd talán máskor mesélek).