Marcus Gaius Valerius a falon lévő órára szegezte a tekintetét. A másodpercmutató már a hatost is elhagyta, és rendületlenül haladt a tizenkettes felé, hogy a másik kettő mutatóval találkozzon. Marcus a karra helyezte a kezét. Még sosem maradt le a váltásról, és most sem szerette volna elmulasztani a megfelelő pillanatot. Csak egyszer hibázhatsz, figyelmeztette annak idején a férfi, aki kiemelte a csatába készülő choros-ából és felajánlotta neki a munkát. Kiemelkedő fizetést ajánlottak, még a katonai zsoldhoz képest is, és azonnali kezdést, ezért Marcusnak még elbúcsúzni sem volt ideje a gallok ellen vonuló bajtársaitól.
Arról már csak itt lent, a tizenhetedik munkanapján értesült, hogy a teljes zászlóaljat szétverték Lugdunumtól harminc mérföldre délre, a túlélőket pedig egyenként kivégezték .
A mutató elhagyta a kilencest, Marcus tenyere pedig ugyanúgy izzadni kezdett, mint minden egyes alkalommal. Egyre nehezebben tudta követni, milyen régóta is van az állomáson, de nem volt képes megszokni a hatalmas felelősséggel járó stresszt. Még ötszáz láb mélységben is érezte a hárommilliós város nyomását, hallotta a lábak dübörgését, a gondtalan beszélgetéseket, az életeket, amik az ő kezében voltak.
