Karácsony

Egy rövidke posztban szeretném leírni a saját véleményemet a karácsonyról, hiszen kevés aktuálisabb téma akad december 24-én, mint ez a kérdéskör. Lehet, hogy az én elképzelésem meglepő lesz, vagy váratlan, de úgy gondolom, hogy szembe kell helyeznem magam a manapság egyre divatosabb karácsony ellenes hangokkal.

Számomra ez az ünnep nem a vallásról szól, lévén nem hiszek a Felső Mozgatóban, aki egy szem fia meghalt a bűneinkért, csak hogy aztán a Mennybe jussunk (de csak ha hiszünk benne). Röviden, nem vagyok vallásos, bár Jézusban, mint történelmi figurában hiszek, és az emberiség egyik legnagyobb hatású filozófusának tartom (ez elég közel áll a keresztény ateizmus szemléletéhez, de mégsem teljesen ugyanaz). 

Nem

... nem nem nem és nem. Nem fogok róla írni. Még csak megközelítőleg sem. Igazából már vagy négy olyan bejegyzés van, amit az utóbbi egy hónapban írtam, abból kettő egyértelműen hozzá köthető, de egyiket sem tettem közzé, ahogy most sem fogok belemenni.

Amúgy mindig Tuza cikkeinek hatására jut eszembe, hogy én is írok valami érdekeset, de velem nem történnek ilyen dolgok. Vagy nagyon jó az elbeszélőképessége (ami amúgy nem is kérdés), vagy az élete tényleg olyan, mint valami film. Csodálkoznék, ha egyszer nem lenne belőle Valaki. 

Szóval nem fogok írni a Dologról. Korai. Nem tartozik rátok. Én sem tudom, mit írhatnék. Pech, asszem. Pech, hogy egy segg vagyok.

Na majd beszélünk.

Én nem tudok ilyen szépeket mondani

Kávé

A kávé langyos volt. Kedvetlenül kortyolt bele, ami feltűnt a pultos lánynak is.

- Hagyja, adok egy másik csészével –mondta, és mielőtt Robert ellenkezhetett volna, már ott gőzölgött előtte a friss kávé.

- Köszönöm. Nem kellett volna.

- Az már az ötödik csészéje volt –biccentett a lány, és halványan elmosolyodott. –A nem hivatalos szabályzat szerint úgyis járt volna magának egy ingyen. Ez amolyan vasárnapi dolog.

Robert belekortyolt a pohárba, és elégedetten bólintott. A kávé kiváló volt.

- Maga nem túl szószátyár típus, igaz? –kérdezte a lány, és választ sem várva folytatta. –Akik a pulthoz ülnek, általában beszélgetni szeretnek. Vagyis inkább csak beszélni. Tudja, a szokásos: szerelmi bánat, mindenfajta betegségek, munkahely… és persze szerelmi bánat.

- Az utóbbit kétszer mondta –jegyezte a férfi szórakozottan.

A lány szemmel láthatóan készen állt a válasszal.

- Mert kétszer olyan fontos. Akár mondhattam volna többször is, tízből hétszer emiatt ülnek le ide.

Robert kortyolt egyet a kávéba. A forró ital végigmarta a torkát, de nem törődött vele. Körbepillantott: alig lézengtek páran a büfében, úgyhogy arra nem számított, hogy egyhamar szabadulni fog a lánytól. Megkérhette volna, hogy hagyja békén, de… valahogy a magányra sem vágyott.

- Tízből hét? És mi van a határral? Ez a büfé esik a legközelebb hozzá.

A lány felrakott egy újabb adag kávét főni, miközben válaszolt.

- Ó persze. A kamionosok gyakran járnak erre, de ők vagy az egyik asztalhoz ülnek, vagy el vannak foglalva az evéssel. És ha mégsem, akkor egy dologról panaszkodnak: a munkáról. Lassan jobban ismerem Detroit forgalmát, ahol életemben nem jártam még, mint a saját városomét.

Robert megeresztett egy udvarias mosolyt, és az órájára pillantott. Közeledett az éjfél. Ideje lenne hazaindulnia. Nem ma fogja megtenni.

Felállt a bárszékből, és egy tízdollárost tett a pultra.

- Hagyja a visszajárót –mondta. A lány elmosolyodott, és biccentett.

A parkolóban jutott csak eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni a lány nevét. Nem mintha számított volna, gondolta, beszállt a kocsijába, és beindította a motort. A kihajtónál egy pillanatra elgondolkodott: jobbra a határ fényei derengtek halványan, míg balra a város volt, és ott az otthona. Újabb nap, ugyanaz a probléma. Egy darabig viaskodott magával, majd balra indexelt. Onnan már hazavitte az út.

A Hipszter Blogger

A tévében az Igen, drágám megy, az egyik drága barátom, akivel együtt mennék haza, cseszik válaszolni, hogy mikor akar mégis indulni, ezért elkezdtem pótolni egy viszonylag annyira-nem-régi lemaradásomat, hogy elolvassam Tanja második cikkét a Friendzone-ról. Ami nem is arról szól. Na mindegy, erre később visszatérek még (nem is).

Először is, ki is ez a Tanja? Nos, blogger, méghozzá a rosszabb fajtából. Akkor került a figyelmem középpontjába, amikor körülbelül másfél hónapja Tuza (szintén blogger, a jobb fajtából) megosztotta az egyik írását napjaink 9gag/7fun-tinijeinek kedvenc témájáról, a friendzone-ról. Erre a jelenségre nem kívánok se most se máskor szót pazarolni, legyen elég annyi, hogy szerintem korprobléma, és pont addig érdekes, amíg rá nem jössz, hogy anyuci már nem fizeti a számláidat, és kéne valamit kezdeni az életeddel.

Csak úgy I.

Az a jó ebben a blogban, hogy a kutya sem nézi. Már nem is emlékszem, mikor indítottam, de azt tudom, hogy eredetileg a novelláimat akartam ide kirakosgatni. Csak azok elmaradoztak, ahogy apadt a kedvem az íráshoz. Sikertelenség vagy lustaság, teljesen mindegy, a lényeg, hogy más területeken kezdtem próbálkozni.

Ebből lett a másik blogom. Persze lehet mondani, hogy ez is írás, csak más a válfaja (humor), de valahogy mégsem tudok rá komolyan tekinteni. Először is az egész egy koppintás, csak a debreceni viszonyokra levetítve. Amolyan szürke zóna ez: valahol eredeti, de mégsem ez igazi. Na mindegy. Ha valaki olvassa ezt, akkor az csakis a blogon át juthatott ide, ez esetben üdvözlöm, és íme, ez van a humorbombák és -gyutacsok mögött. Az ember a függöny mögött, ugye. Nem is fejteném jobban ki ezt az analógiát, nem érdemes.