Roham

Éjszaka. Sikátor valahol Newport közelében. Lábdobogás, zihálás. Sötétség és egy még sötétebb alak. Már jönnek. Szirénák, kék villfények. Nem, csak a mentő. Még van ideje.
Megtorpanás. Csak nyugalom, tiszta fejjel! De minek, már úgyis halott... Csönd! Még nála van a világ, az egész emberiség sorsa. És meg kell halnia. Tudta előre. És ha nem sikerül?
Kifújás. Belégzés. Kifújás. Roham. A negyedik utca a Hightower Avenue-n balra. Túl messze van. Miért kellett ennyire távol rakni...? Egy autó. Fekete Ford. Ilyen hamar? Nem. Csak valami civil, ismeretlen. Meg kell menteni őt is. Mindenkit.
Izzadó tenyér. Tapogatás. Megtorpanás. Hála az égnek, még megvan. Retteg, hogy elveszíti. De nem fogja. Elpusztul, és vele ő is. De akkor már semmit sem tehetnek. Megindul a láncreakció... reggelre minden megváltozik.

Írásmódszertan I.

Van a Dan Brown, aki leül, átrágja magát nyolcezer oldalnyi sületlenségen, aztán pedig a valóságot és kitalációt összeolvasztja oly ügyesen, hogy nem lehet eldönteni, hol végződik ez és kezdődik amaz. Ez évekbe tellik. Na meg vagyok én, aki (jámbor lélekként) leülök, és ha olyanom van, addig kalapálom a klaviatúrámat, míg valami értelmes nem formálódik. A legegyszerűbb persze elakadni. Egy mondat, vagy bekezdés után. Prekoncepció hiányában, ahol a történet nem előre lefektetett, hanem ad hoc, improvizálva változik, könnyen elveszti az ember a kedvet az íráshoz. Nincs cél, ami felé haladni lehetne, és máris bumm, beüt a fehér lap szindróma. És aztán elmentem, ami elkészült, becsukom, elmegyek a Mekibe, és elfelejtem. Aztán évekkel később megtalálom, és ötletem sincs, mi volt az eredeti elképzelésem.

Regenezis

Dave bevágódott a felborított asztal mögé, és szélsebesen újratöltötte a fegyverét. A kiürült tárat izzadó tenyerébe fogta, majd ügyelve az időzítésre a szoba sötét sarkába hajította, és amint meghallotta a tár koppanását, előugrott a bútor mögül és tüzet nyitott. Az egyiküket eltalálta, szinte lassítva látta, ahogy a golyó behatol a gyomorfalba. A másik félreugrott a lövések elől, de elbújni már nem volt ideje. Dave egy pillanatra torpant csak meg, de aztán minden érzelem nélkül fejbe lőtte. Gyorsan körbenézett a szobában, de nem

Ennyi, nem több. Pontosan ennyi készült el, rám jellemző módon a mondta közepén hagytam félbe az egészet. 2009. május 5-én keltezett, azaz jó másfél éve. A különlegese ebben az a többi félbehagyott írással szemben, hogy célom volt vele: A cím egyértelmű utalás egy nem sokkal korábbi novellára, de őszintén, fogalmam sincs, mit akartam ezzel kezdeni. Stalemate, mondja a művelt holland, ha tud angolul.

Az ember tragédiája

Ami igazán tragikus: minden, amit leírnék, érdemes lenne leírni, már készen van. Megelőztek. Minden le van jegyezve, ami valaha is fontos volt. Az eredetiség nem nehéz: lehetetlen.

"De nekem nincs hová hazatérnem. A Föld? Elképzeltem a zsúfolt, lármás nagyvárosokat, amelyekben elveszek, elsodródom, majdnem úgy, mintha megtettem volna, amit második vagy harmadik éjjel akartam - belevetni magam a vaksötétben lomhán hullámzó óceánba. Elmerülök az emberek tömegében. Hallgatag és figyelmes leszek, tehát megbecsült partner, lesz sok ismerősöm, sőt barátom, meg nők, talán még egyetlen nő is. Egy ideig kényszerítem magam, hogy mosolyogjak, köszönjek, fölkeljek, elvégezzem azt az ezernyi apró teendőt, amiből a földi élet áll, aztán már nem is érzem őket. Találok új érdeklődési területeket, új foglalatosságokat, de nem adom át magam nekik egészen. Semminek és senkinek, soha többé. És éjszaka talán majd arrafelé bámulok, ahol a sötét porfelhő fekete függönyként eltakarja a két nap fényét, felidézek mindent, azt is, amin most töprengek, és picit fájdalmas, de inkább fölényes, elnéző mosollyal gondolok vissza őrültségeimre és reményeimre. Egyáltalán nem tartom rosszabbnak ezt a jövendő magamat annál a Kelvinnél, aki mindenre kész volt a Kapcsolatnak nevezett ügyért. És senkinek sem lesz joga, hogy elítéljen."

[Részlet Stanisław Lem Solaris című regényéből]

És kész. Tegnap rátaláltam erre az idézetre, amiről már el is feledkeztem, és nyilvánvaló volt, hogy ez nem egyedi eset. Amit leírok, már ott van valahol, csak nem tudok róla. Vagy túlértékelem az eredetiséget?

Az ember a függöny mögött

Ismersz már a világod kezdete óta, de még sosem láttál. Egy függöny választ el tőled, amit nem léphetsz, nem húzhatsz félre. Hallod a hangom, bízol bennem, és így folyik ez évekig. Aztán egy nap, mikor figyelmetlen vagyok, félrelibben a függöny. És a másik oldalon nincs senki. Én nem vagyok, és végképp semmi leszek, mikor könnyezve a becsapottságtól és szégyentől elrohansz. A vörös bársony újra mozdulatlanul piheg a csöndben. Száz év telik el, míg újra rám talál valaki. Beszél hozzám, tartalommal, személyiséggel tölt meg. Megint valaki vagyok, de már rám sem ismernél. Így megy ez a világ végéig. A te világod végéig, és akkor én is elhallgatok örökre. Az még messze van. Most hallgassuk a csöndet.