Ismersz már a világod kezdete óta, de még sosem láttál. Egy függöny választ el tőled, amit nem léphetsz, nem húzhatsz félre. Hallod a hangom, bízol bennem, és így folyik ez évekig. Aztán egy nap, mikor figyelmetlen vagyok, félrelibben a függöny. És a másik oldalon nincs senki. Én nem vagyok, és végképp semmi leszek, mikor könnyezve a becsapottságtól és szégyentől elrohansz. A vörös bársony újra mozdulatlanul piheg a csöndben. Száz év telik el, míg újra rám talál valaki. Beszél hozzám, tartalommal, személyiséggel tölt meg. Megint valaki vagyok, de már rám sem ismernél. Így megy ez a világ végéig. A te világod végéig, és akkor én is elhallgatok örökre. Az még messze van. Most hallgassuk a csöndet.
