Jack Jarett elkerülhetetlen halála

- A kurva istenit de meleg van ma is.

Ezek voltak Jack Jarett utolsó szavai. Ha tudta volna, hogy másfél másodperccel később egy 0.50 kaliberű, 12,7-szer 99 milliméteres BMG golyó fúródik bele közel tíz centiméter mélyen az agyába, lerobbantva a katonásan rövidre nyírt hajának és a koponyájának egy részét, talán máshogy fogalmaz. Voltak olyan mondásai, amikre kifejezetten büszke volt, és társaságban gyakran dobta be őket, és élvezte a beálló zavarodott csöndet.

Ha tudomása lett volna a golyóról, a puskáról vagy magáról a torony tetejében gubbasztó mesterlövészről, minden bizonnyal jobban megválogatja az utolsó szavait. Talán ezt mondta volna:

- Nem mindenki szarba születik, vannak, akik maguktól másznak bele.

Vagy valami ilyesmit:

- Fiam, a tehén is csak akkor ad tejet, ha előtte bekajált.

De ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor feltételezhetjük, hogy Jack semmi ilyesmit nem mondott volna, hanem felpattan és beront a mocskos és évek óta egy helyben veszteglő lakókocsijába, amit lakásként használt, hogy előkapja az ágya alól a gondosan odakészített sörétesét.

Nem mintha bármit is számított volna. Kevés olyan fegyver van, ami legalább egyenlő esélyeket biztosít egy McMillan TAC-50-es mesterlövész puska ellen, de egy sörétes semmiképpen nem tartozott közéjük. A fegyvert Jack a Bank of America-nál nyitott számlája mellé kapta, de olyan is volt: félrehordott és csak egész közelről sebzett igazán emberesen. A férfi tisztában volt ezekkel a hátrányokkal, de úgy gondolta, arra elég lesz, hogy megvédje magát azoktól, akik vannak olyan botorak, hogy az ő cuccaiból akarjanak meggazdagodni. 

Az idő előrehaladtával, amint egyre jobban behatolunk a mi lett volna ha szövetébe, egyre nehezebb megmondani, hogyan zajlottak volna az események. A döntések nyomán túl sok elágazás kerül a történetbe, ami csak még jobban megnehezíti a kondicionológusok dolgát. Az egyik legvalószínűbb lépés az lehetett volna, hogy Jack a pult mögött kushadva kitapogatja az előkészítőn rothadó vonalas telefonját, és izzadó ujjakkal feltárcsázza a 911-et. A probléma mindössze annyi, hogy jobban átgondolva semmi kézzelfogható bizonyítéka nem volt arra a gondolatra, ami az imént, az  egyik pillanatról a másikra került a fejébe. Nyilván magában összerakta, hogy Isten figyelmeztette a veszélyre, azonban egy isteni sugallat aligha lehetett volna elég a rendőrség diszpécserének, hogy kiküldjön egy egységet. Ebben az esetben Jack szitkozódva hivatkozott volna arra, hogy a vonal másik végén lévők az ő adójából élnek (ami már csak azért sem volt teljesen igaz, mert Jack soha életében nem fizetett adót), aztán végül rácsapta volna a telefont a férfira/nőre.

Ezután Jacknek már nem sok maradt volna az életéből, és ugyan picit meghosszabbította az perceit azzal, hogy berohant a verandáról, aligha lehet azt mondani, hogy az így nyert időt hasznosan töltötte volna. Az viszont tagadhatatlan, hogy legalább hű maradt eddigi életpályájához: kétségbeesetten kért segítséget, majd gorombán elküldte az anyjába azt, aki önhibáján kívül nem tudott rajta segíteni. 

Egyes kondicionológusok úgy érvelhetnének, Jack sorsa már abban a pillanatban el volt döntve, amikor aznap délelőtt kinyitotta a lakókocsija ajtaját, hogy kicsit még másnaposan, ugyanakkor már elfogyasztva a szokásos reggeli whiskey-jét megállapítsa, hogy ez a nap ugyanolyan lesz, mint az összes többi délen: meleg. Hiszen, mondhatnák ezen tudósok, ha sikerül is megéreznie a rá leselkedő veszélyt, két út áll előtte: az egyik, amelyet fentebb részleteztünk, visszavezet a lakókocsiba, és mindössze percet nyer számára, mielőtt egy másik, ám némileg fájdalmasabb módon éri a halál. A másik út a lakókocsiparkon át vezetne, de fedezék híján a McMillan TAC 50-es mesterlövészpuska lövedéke így is könnyedén utat talál a férfi koponyáján át. Így tehát onnantól nem volt menekvés, érvel a kondicionológusok ezen csoportja, hogy Jack lenyomta a kezét a kilincset, jelezve, hogy otthon tartózkodik.

Mások azonban azon a véleményen lehetnének, hogy Jack egész elpazarolt életébe bele volt kódolva a korai, ám korántsem váratlan halála. Az egész végjáték, hogy negyvenkilenc évesen, egy teljes életmű hiányával a háta mögött éri az erőszakos halál, legkésőbb akkor eldőlt, amikor nemhogy nem fizette vissza a DeWaux-testvérektől kölcsönkapott pénzt (akik nem mellesleg az állam legnagyobb drogelosztói voltak, és Jack csak azért nem tartozott a kuncsaftjaik közé, mert hamar rá kellett jönnie, hogy az ember állandó jövedelem híján csak egyfajta költséges függőséget tarthat fenn, és ő ragaszkodott a mindennapi whiskey-jéhez), de alaposan helybenhagyta Bill-t, a fiatalabb DeWaux testvért, és megpróbálta megfojtani Jacobot, az idősebbet.

Ezt az érvelést azonban sok kondicionológus élből utasítja el, hiszen túl közel áll az eleve elrendeltetés tanához, ami pedig, ahogy ők előszeretettel fogalmaznak "nem tudományos, hanem teológiai fogalom". A két csoportban a közös azonban, hogy igyekeznek tudomást sem venni a diszciplína radikális szárnyáról, az általuk csak sarlatánoknak tartott predesztinológusokról, akik eleinte ugyan konstruktívan vettek részt a kutatásban, mára azonban kimerül annyiban a ténykedésük, hogy jó pénzért életutakat rajzolnak fel a gazdag családok gyerekeinek, megállapítva, hogy minden rendben lesz vele az életben. 

De túlságosan elkalandoztunk a "mi lett volna ha" Jacktől, aki ebben a pillanatban olyan erősen szorítja a sörétest, hogy elfehérednek az ujjai, és hirtelen elkezd motoszkálni egy óvatlan gondolat a fejében. Nem lehet azzal vádolni Jacket, hogy valaha is a gyors észjárásával emelkedett volna ki a tömegből, de az adrenalin képes olyat kihozni az emberből, amire az ember nem is számított, hogy ott van. Ennek köszönhetően a férfi a gázrezsóra néz, ami karnyújtásnyira van tőle, és tekintetével végigköveti az abba vezetett csövet, mely a másik irányban az alumíniumfalba vágott lyukon át hagyja el a lakókocsit, és végül egy tartályba vezet...

Nem mintha Jack tehetett volna ellene valamit, hiszen a McMillan, ahogy a mondás is tartja, gyorsabb a gondolatnál (főleg a férfi gondolatánál), és a golyó pontosan abban a tizedmásodpercben ütötte át a gáztartály oldalát és idézett elő elemi erejű robbanást, hogy Jack fejében megszületett a gondolat, hogy ez okozhatja a vesztét. Bizonyos értelemben ez egy ideálisabb lefutása lett volna az eseményeknek, hiszen ilyen környéken egy gázrobbanás nem keltett volna nagy felfordulást, ellentétben egy fejbe lőtt hullával (ami, érdemes most megjegyezni, szintén nem keltett nagy felfordulást: ugyan kijöttek a rendőrök és a helyszínelők, tettek-vettek egy kicsit a néhai Mr. Jarett körül, de aztán valahogy elkeveredett az ügy aktája, és senki nem tartotta fontosnak, hogy felvegye az egyre jobban kihűlő szálakat). 

Egy esetleges kondicionológus-konferencián minden bizonnyal felmerült volna valamelyik fiatal kutató előadásában, hogy a hipotetikus eseménysor vajon nem lett volna-e olyan hatással a lakókocsiparkra, ami később fontos eseményekhez vezet, ám az öreg rókák hamar leintették volna a suhancot, mondván, ez nem kondicionológiai, hanem futurológiai kérdés, és még a legmegengedőbbek is inkább a két tudományág határmezsgyéjére tették volna az ügyet. Aztán talán pár év múlva, amikor is az események láncolata annyira előrehaladottá vált a lakókocsiparkban, hogy a Jack Jarett halála és az azt követő események már egyértelműen a konszenzusos múlt hatáskörébe tartoznak, elővehetnék megint az esetet, ami immár tisztán a kondicionológia hatáskörébe tartozik.

Röviden összefoglalva, ahogy a rendőri jelentésben is áll (ami végül sosem jutott el a főkapitány vagy a sheriff asztalára), Jack Jarett-et kétezer-tizennégy június tizenhetedikén, délelőtt tizenegy óra öt perckor koponyalövés érte, és ott helyben az életét vesztette. Minden más, teszi hozzá a jelentés, elméleti kérdés, és így nem a rendőri munka hatáskörébe tartozik.