Odalent

Mélyet szippantottam a cigibe és éreztem, ahogy a tüdőm megtelik füsttel, korommal és kátránnyal. Egy isteni pillanatra tűz költözik a mellkasodba ilyenkor, és sárkánnyá változtat, mondta mindig Ab, amíg ki nem szakadt a testéből a sárkány és porrá nem égette. Mindig Abra gondolok ilyenkor, amikor a doboz első szálát a számba veszem. Tőle kaptam a gyújtót.

A füst lustán gomolygott ki az ajkaim közül, nem is siettettem. Minden szippantás egy órával kevesebb az életemből, és már így sem maradt sok hátra. Mahaf fejcsóválva állt a kiszáradt fa mellett.

- Undorító.

- Aha -fújtam ki végül a füstöt. Mindig nevetségesen sok jött ki, mintha a tüdőmben egy dimenziókapu lenne az 1666-os Londonba. Éreztem a számban a polgári forradalmat és a Király leheletét.

- Siess. A Révész már vár.

- Ez a dolga.

Mahaf csak egy szúrós pillantással válaszolt, majd nyugtalanul mögém pillantott. Mondania sem kellett, tudtam, mi zavarja igazán. A köd.

Levegővel kevert kátrány izzott bennem, láthatatlan ujjak kezdtek fojtogatni.

- Nálunk nem szokás félni a ködöt -vetettem oda flegmán. 

Mahaf nem válaszolt azonnal, láthatóan nem tudta eldönteni, hogy a ködtől való félelmére összpontosítson, vagy pedig az undorra, ami a hatodik ujjam izzása láttán kapta el. Végül előbbi nyert.

- Ez nem sima köd. Ez...

Aztán mégis elhallgatott és csak magában motyogott valamit.

Mikor már éreztem, hogy a köd gyengéden simogatni kezdi a hátam, Mahaf felé pöccintettem a csonkig égett cigit, ami elől az utolsó pillanatban ugrott el. 

- Seggfej. Megérdemled, ami veled fog történni.

- Tudom.

Az ösvényt két oldalról meredek sziklafalak szegélyezték, a tetejük sötétségbe burkolózott, azon túl pedig csak a csillagtalan, koromfekete eget lehetett látni. Mahaf haladt elől, a groteszk méretű táskája ütemesen mozgott fel-le, ahogy lépdelt. Eredetileg négy-öt lépésre lemaradtam tőle, de hirtelen mohó szempárokat éreztem az arcomon és az ujjaimon, ezért felzárkóztam a vezetőmhöz.

- Valakik figyelnek.

- Igen. A cigiszünet óta.

- Mit akarnak?

- A történet végét. A történet elejét. Melyik mit.

Ezen elgondolkoztam. Én sem tudom a történet elejét. Én sem tudom a történet végét. Talán én is ott vagyok a figyelők között, mohón falva a szavakat, hogy anélkül tudhassam meg, hogy át kelljen élnem. Óvatosan körbenéztem. Az ösvényt két oldalról meredek sziklafalak szegélyezték.

Az órám itt már nem működött, így nem tudom, meddig mentünk, de végre megérkeztünk a stéghez. A Révész, magas, szikár alak egykedvűen ücsörgött valami fagerendákból tákolt széken és éppen meggyújtott egy szál cigarettát. Mahaf kiköpött.

- Titeket össze kéne kötni.

A Révész felnézett, de nem reagált a megjegyzésre. A füst egy pillanat alatt körbeölelte, eltüntette a körvonalakat. Elővettem a dobozt és én is rágyújtottam. Olyan volt, mint a sírva születés, mint az első csók, mint a várakozás pillanata az Esemény előtt. Mint a füst a víz felett.

Ab ott volt velem. Mindig azt hittem, a doboz első szála az övé, de most, az életem utolsó szálában is éreztem. Láttam. Széteső figurája mondani akart valamit. Talán azt, hogy hol hibáztam, melyik volt az utolsó. A sárkány ellopta tőlünk a szembesítés mozzanatát. Akárhogy is, nem értettem. Sosem értettem igazán.

A hamu lehullott, a Révész felállt és a stég szélére sétált. Csak most vettem észre a csónakot. Rozsdás vas, fa ülőkkel.

- Kizárt, hogy ez fennmaradjon a vízen.

Mahaf kajánul elvigyorodott.

- Ki beszélt vízről...?

Követtem a Révészt, aki ekkorra már a csónakban ült és a sötét eget kémlelte.

- Szép esténk van -hangja érdes volt és mély, mintha az idők kezdetétől visszhangzott volna.

A stég széléről már láttam, mire gondolt Mahaf. A csónak lágyan ringatózott az alaktalan anyagon, ami a látóhatárig mindent beborított. Egyszerre volt víz, füst, köd, mélyen pedig parázs, izzás és feledés. Óvatosan beszálltam a csónakba és a Révész lassú, kimért mozdulatokkal evezni kezdett. A túlpartnak nyoma sem volt.

Visszanéztem Mahafra még egyszer, utoljára. Mögötte karnyújtásra gomolygott a köd, de már nem számított. Hazaindult. A Révészre néztem, de képtelen voltam kivenni az arcát. Befedte a füst és a bizonytalanság, eltűntek a részletek és csak foltok maradtak.

Eltűnt a stég és a köd, végül megálltunk. A semmi közepén lebegtünk, alattunk felizzott a gomolygás, mindenre halálos csönd ereszkedett. A Révész kinyújtotta felém csontos kezét.

- Ez a hely. Személyiket!

Előkotortam a zsebemből a két kártyát. Az egyiket feltartotta, hogy jobban össze tudja hasonlítani a képet és az arcomat. Végül bólintott. A másikra csak egy gyors pillantást vetett, majd mindkettőt a semmibe szórta.

- Fájni fog.

Felálltam a csónakban.

- Remélem is.

Fejest ugrottam a ködbe és parázsba és éreztem, ahogy a testem milliárd izzó részecskévé változik. Minden sárga és vörös lett, házakat láttam és erdőket, végtelen búzamezőket, ahogy egyre süllyedtem a tó feneke felé.

Végül erőt vettem a fájdalmon annyira, hogy résnyire nyithassam a szemem. A Révész továbbindul az föveny felé. Láttam magam előtt, mintha ott lennék, ahogy a víz kimos egy összetört, fiatal testet a partra, ahogy köhögni kezd, és ahogy kétségbeesetten néz körbe, hogy hova került. 

Ne aggódj, a Révész már érkezik érte, hogy felvigye. Haza.