Van a Dan Brown, aki leül, átrágja magát nyolcezer oldalnyi sületlenségen, aztán pedig a valóságot és kitalációt összeolvasztja oly ügyesen, hogy nem lehet eldönteni, hol végződik ez és kezdődik amaz. Ez évekbe tellik. Na meg vagyok én, aki (jámbor lélekként) leülök, és ha olyanom van, addig kalapálom a klaviatúrámat, míg valami értelmes nem formálódik. A legegyszerűbb persze elakadni. Egy mondat, vagy bekezdés után. Prekoncepció hiányában, ahol a történet nem előre lefektetett, hanem ad hoc, improvizálva változik, könnyen elveszti az ember a kedvet az íráshoz. Nincs cél, ami felé haladni lehetne, és máris bumm, beüt a fehér lap szindróma. És aztán elmentem, ami elkészült, becsukom, elmegyek a Mekibe, és elfelejtem. Aztán évekkel később megtalálom, és ötletem sincs, mi volt az eredeti elképzelésem.
Regenezis
Dave bevágódott a felborított asztal mögé, és szélsebesen újratöltötte a fegyverét. A kiürült tárat izzadó tenyerébe fogta, majd ügyelve az időzítésre a szoba sötét sarkába hajította, és amint meghallotta a tár koppanását, előugrott a bútor mögül és tüzet nyitott. Az egyiküket eltalálta, szinte lassítva látta, ahogy a golyó behatol a gyomorfalba. A másik félreugrott a lövések elől, de elbújni már nem volt ideje. Dave egy pillanatra torpant csak meg, de aztán minden érzelem nélkül fejbe lőtte. Gyorsan körbenézett a szobában, de nem
Ennyi, nem több. Pontosan ennyi készült el, rám jellemző módon a mondta közepén hagytam félbe az egészet. 2009. május 5-én keltezett, azaz jó másfél éve. A különlegese ebben az a többi félbehagyott írással szemben, hogy célom volt vele: A cím egyértelmű utalás egy nem sokkal korábbi novellára, de őszintén, fogalmam sincs, mit akartam ezzel kezdeni. Stalemate, mondja a művelt holland, ha tud angolul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése