Ami igazán tragikus: minden, amit leírnék, érdemes lenne leírni, már készen van. Megelőztek. Minden le van jegyezve, ami valaha is fontos volt. Az eredetiség nem nehéz: lehetetlen.
"De nekem nincs hová hazatérnem. A Föld? Elképzeltem a zsúfolt, lármás nagyvárosokat, amelyekben elveszek, elsodródom, majdnem úgy, mintha megtettem volna, amit második vagy harmadik éjjel akartam - belevetni magam a vaksötétben lomhán hullámzó óceánba. Elmerülök az emberek tömegében. Hallgatag és figyelmes leszek, tehát megbecsült partner, lesz sok ismerősöm, sőt barátom, meg nők, talán még egyetlen nő is. Egy ideig kényszerítem magam, hogy mosolyogjak, köszönjek, fölkeljek, elvégezzem azt az ezernyi apró teendőt, amiből a földi élet áll, aztán már nem is érzem őket. Találok új érdeklődési területeket, új foglalatosságokat, de nem adom át magam nekik egészen. Semminek és senkinek, soha többé. És éjszaka talán majd arrafelé bámulok, ahol a sötét porfelhő fekete függönyként eltakarja a két nap fényét, felidézek mindent, azt is, amin most töprengek, és picit fájdalmas, de inkább fölényes, elnéző mosollyal gondolok vissza őrültségeimre és reményeimre. Egyáltalán nem tartom rosszabbnak ezt a jövendő magamat annál a Kelvinnél, aki mindenre kész volt a Kapcsolatnak nevezett ügyért. És senkinek sem lesz joga, hogy elítéljen."
[Részlet Stanisław Lem Solaris című regényéből]
És kész. Tegnap rátaláltam erre az idézetre, amiről már el is feledkeztem, és nyilvánvaló volt, hogy ez nem egyedi eset. Amit leírok, már ott van valahol, csak nem tudok róla. Vagy túlértékelem az eredetiséget?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése