Marcus Gaius Valerius a falon lévő órára szegezte a tekintetét. A másodpercmutató már a hatost is elhagyta, és rendületlenül haladt a tizenkettes felé, hogy a másik kettő mutatóval találkozzon. Marcus a karra helyezte a kezét. Még sosem maradt le a váltásról, és most sem szerette volna elmulasztani a megfelelő pillanatot. Csak egyszer hibázhatsz, figyelmeztette annak idején a férfi, aki kiemelte a csatába készülő choros-ából és felajánlotta neki a munkát. Kiemelkedő fizetést ajánlottak, még a katonai zsoldhoz képest is, és azonnali kezdést, ezért Marcusnak még elbúcsúzni sem volt ideje a gallok ellen vonuló bajtársaitól.
Arról már csak itt lent, a tizenhetedik munkanapján értesült, hogy a teljes zászlóaljat szétverték Lugdunumtól harminc mérföldre délre, a túlélőket pedig egyenként kivégezték .
A mutató elhagyta a kilencest, Marcus tenyere pedig ugyanúgy izzadni kezdett, mint minden egyes alkalommal. Egyre nehezebben tudta követni, milyen régóta is van az állomáson, de nem volt képes megszokni a hatalmas felelősséggel járó stresszt. Még ötszáz láb mélységben is érezte a hárommilliós város nyomását, hallotta a lábak dübörgését, a gondtalan beszélgetéseket, az életeket, amik az ő kezében voltak.
Az utolsó másodpercek csigalassúsággal teltek, Marcus úgy érezte, éveket öregszik minden kattanással. Végül a pirosra lakkozott mutató is megállapodott a tizenkettesen, a férfi pedig lehúzta a kart. Valahonnan mély morajlás és egymáson forduló fémlemezek csikorgása hallatszott, és ahogy kinézett az ablakon, Marcus látni vélte az előtörő fényt. Ezúttal is minden rendben ment. Hátradőlt, de csak egy másodpercig tudta élvezni a csendet.
Az ajtó szinte berobbant, hűvös levegő és földszag áradt be az újonnan keletkezett lyukon. A felszálló füsttől Marcus először nem látott semmit, majd két alak bontakozott ki előtte. Az egyik alacsonyabb volt, arcán semmilyen érzelem nem látszott míg a másik izomtoronyként magasodott felé, hagyományos római páncélzatot viselt és öles léptekkel indult Marcus felé. Egy pillanat alatt megragadta a torkánál fogva és a székéről leemelve a nyomásálló üvegnek préselte.
- Tiszta a parancs? -kérdezte a katona az alacsonyabbtól, aki még mindig az ajtóban állt.
- Új direktíva van érvényben -válaszolta az érzelem nélkül és közelebb lépett Marcus-hoz. -Nagyra értékeljük a szolgálatait, de mostantól nincs rá szükségünk.
A nagydarab ezt válaszként értékelte, és fél kezével továbbra is a falnak szegezve Marcus-t előhúzta a kardját az övére erősített hüvelyből.
Marcus érezte, ahogy a penge átszakítja a hasfalát és felfelé tartó mozgással behatol a bordái közé. Az alacsony férfira nézett, aki mereven állta a tekintetét, arcán semmiféle kifejezés nem látszott. A kard pár másodperc múlva kislisszant a testéből, ő pedig a földre zuhant. Meleg falat érezett a hátán, tekintetét képtelen volt felemelni a döngölt padlóról. Valami folyamatosan szivárgott belőle, de már nem volt ereje, hogy felfogja az eseményeket. Tudata lassan elhomályosult, utolsónak még az alacsonyt hallotta beszélni.
- A terv mozgásba lendült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése