The Broughtbury Castle

The Broughtbury Castle in Weston-upon-Trimarch, as you could read on Wikipedia, or in the Encyclopedia Britannica, was built in 1748 by Lord Broughtbury and served as the family manor of the Broughtbury family for two centuries. At the death of the last offspring, Jeremy, who fell in 1945, the castle became a state property and was used as a hospital up until 1987, when it was closed down due to its poor condition. The official story ends here.

However, if you take the time and effort and go to Weston-upon-Trimarch (not to be confused with Weston-upon-Mersey), the plot (so to say) thickens. The first person you want to talk to is the Mayor, only because he (being a modern rational man) will talk to you at great length about the insanely complicated process of classifying the building as “available community building”, which is necessarily to use it as a school, asylum or (God save us!) museum. But he won’t talk about (refuses to talk about) the most interesting thing about it: for that information, you’ll need somebody else.

Better Call Saul 1x01-02 kritika

(Előszó: Ez a kritika a Sorozatjunkie felkérésére készült, azonban egyszer csak kiderült, hogy más már írt egyet, így erre már nem volt szükség. Első két részes spoilerek!)

Breaking Bad-rajongóként, meg úgy általában olyanként, aki él-hal a minőségi tévésorozatokért, úgy vártam a Better Call Saul-t, mint a Messiást. Vince Gilligan produktuma kétségkívül sorozattörténelmet írt, végérvényesen kiemelte a széles tömegek számára is a tévézést a mostoha kistestvér szerepéből, sőt, sokan már a hanyatló Hollywood ellenpontjaként látják a médiumot. Hogy ez így van-e, arról napestig lehetne vitatkozni, most inkább beszéljünk arról, hogy mennyire Breaking Bad a Better Call Saul, és milyen érzés (illetve érdemes-e) az eredeti ismeretében nézni a spinoffot. Röviden: igen.

Ami elsőre is szembeötlő, hogy a Better Call Saul hajszálpontosan ugyanazokat a külső jegyeket hozza, mint a Breaking Bad. Legyen szó rögtön a nyitásról (a Breaking Badre jellemzőek voltak a különleges cold open-ek, főleg az olyanok, amikor valamit a szemünk előtt állítottak elő ritmusos vágások kíséretében), ahol ezúttal nem metanfetamint láthatunk készülni, hanem kakaóscsigát, vagy a sárgás szűrőről, esetleg a klasszikus, széles beállításokról és gyönyörű fényképezésről. Mind-mind olyan, mintha véget sem ért volna a Breaking Bad, hanem egy flashback évaddal folytatódna. Hogy ez jó-e? Nos, véleményem szerint igen. Ugyan Walter White kalandja lezárult, Vince Gilligan úgy döntött, van még elmesélnivaló ebben a világban, méghozzá Saul Goodman története. Az, hogy csak itt-ott tér el a kezdeti formulától lehet nézőcsalogató eszköz és a „franchise” fontos része is, de az mindenképpen igaz, hogy jól működik.

Hermod és Annje

Előzmény: Bonnie

Annje Palo úgy érezte, lekaparja az arcát, ha még egy felháborodott telefont kell fogadnia a tegnap estével kapcsolatban. Már túl volt nyolc nagykövetségi híváson és maga a Fellegvár igazgatója is kérdőre vonta a… történtekkel kapcsolatban, de Annje egyre csak ugyanazt a mondatot tudta hajtogatni, amit valamikor hajnali ötkor, rögtön Jeremy hívása után firkantott le egy cetlire, és ami most már a könyökén jött ki.

- Elnézést kérünk az okozott kellemetlenségekért. Ugyan még nem beszéltem vele azóta, de minden bizonnyal nagyon sajnálja az incidenst… incidenseket, és nemsokára személyesen keresi meg magukat. Addig is kérem fogadják el ajándék gyümölcskosarunkat.

A másik fél válaszképpen továbbra is felháborodásnak adott hangot, aztán biztosította Annje-t, hogy nem hagyják annyiban, és lecsapta a kagylót. Ötödszörre már korántsem volt olyan mókás, mint elsőre, és őszintén szólva elsőre sem volt az.

Jack Jarett elkerülhetetlen halála

- A kurva istenit de meleg van ma is.

Ezek voltak Jack Jarett utolsó szavai. Ha tudta volna, hogy másfél másodperccel később egy 0.50 kaliberű, 12,7-szer 99 milliméteres BMG golyó fúródik bele közel tíz centiméter mélyen az agyába, lerobbantva a katonásan rövidre nyírt hajának és a koponyájának egy részét, talán máshogy fogalmaz. Voltak olyan mondásai, amikre kifejezetten büszke volt, és társaságban gyakran dobta be őket, és élvezte a beálló zavarodott csöndet.

Ha tudomása lett volna a golyóról, a puskáról vagy magáról a torony tetejében gubbasztó mesterlövészről, minden bizonnyal jobban megválogatja az utolsó szavait. Talán ezt mondta volna:

- Nem mindenki szarba születik, vannak, akik maguktól másznak bele.

Vagy valami ilyesmit:

- Fiam, a tehén is csak akkor ad tejet, ha előtte bekajált.

De ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor feltételezhetjük, hogy Jack semmi ilyesmit nem mondott volna, hanem felpattan és beront a mocskos és évek óta egy helyben veszteglő lakókocsijába, amit lakásként használt, hogy előkapja az ágya alól a gondosan odakészített sörétesét.

Nem mintha bármit is számított volna. Kevés olyan fegyver van, ami legalább egyenlő esélyeket biztosít egy McMillan TAC-50-es mesterlövész puska ellen, de egy sörétes semmiképpen nem tartozott közéjük. A fegyvert Jack a Bank of America-nál nyitott számlája mellé kapta, de olyan is volt: félrehordott és csak egész közelről sebzett igazán emberesen. A férfi tisztában volt ezekkel a hátrányokkal, de úgy gondolta, arra elég lesz, hogy megvédje magát azoktól, akik vannak olyan botorak, hogy az ő cuccaiból akarjanak meggazdagodni. 

Odalent

Mélyet szippantottam a cigibe és éreztem, ahogy a tüdőm megtelik füsttel, korommal és kátránnyal. Egy isteni pillanatra tűz költözik a mellkasodba ilyenkor, és sárkánnyá változtat, mondta mindig Ab, amíg ki nem szakadt a testéből a sárkány és porrá nem égette. Mindig Abra gondolok ilyenkor, amikor a doboz első szálát a számba veszem. Tőle kaptam a gyújtót.

A füst lustán gomolygott ki az ajkaim közül, nem is siettettem. Minden szippantás egy órával kevesebb az életemből, és már így sem maradt sok hátra. Mahaf fejcsóválva állt a kiszáradt fa mellett.

- Undorító.

- Aha -fújtam ki végül a füstöt. Mindig nevetségesen sok jött ki, mintha a tüdőmben egy dimenziókapu lenne az 1666-os Londonba. Éreztem a számban a polgári forradalmat és a Király leheletét.

- Siess. A Révész már vár.

- Ez a dolga.

Mahaf csak egy szúrós pillantással válaszolt, majd nyugtalanul mögém pillantott. Mondania sem kellett, tudtam, mi zavarja igazán. A köd.

Elsewhere

(Excercise: Write about arrival at a different place - with no other explanation  of how you got there. Reflect on your senses.)

The first thing was the smell... well, smells, actually. They were carried around by the hot wind, lingering only for seconds, only to disappear forever, and get replaced by something familiar. Something different. I kept my eyes closed. Burnt tires, scent of love and disappointment, coal and piss, blooming flowers. Smoke. 

As I opened my eyes, I realized, I was there. A once in a lifetime experience, seeing a city for the first time, the colours, the patterns, the movements. There were huge buildings, shadow, rain, tiny little people running into tiny little directions, chaotic, mundane, pointless. But, I guess, they see the point, and that is what really matters. I, standing with my eyes wide open, can't see it.

Strange thing about the voices: they arrived last. Smells, first, sights, second, and, as if someone suddenly turned up the volume, I heard everything at the same time. Laughing, crying, time ticking away. 

I stood still for a moment, then plunged into the city. Now I'm just another smell.

Római idők (munkacím) - Prológus

Marcus Gaius Valerius a falon lévő órára szegezte a tekintetét. A másodpercmutató már a hatost is elhagyta, és rendületlenül haladt a tizenkettes felé, hogy a másik kettő mutatóval találkozzon. Marcus a karra helyezte a kezét. Még sosem maradt le a váltásról, és most sem szerette volna elmulasztani a megfelelő pillanatot. Csak egyszer hibázhatsz, figyelmeztette annak idején a férfi, aki kiemelte a csatába készülő choros-ából és felajánlotta neki a munkát. Kiemelkedő fizetést ajánlottak, még a katonai zsoldhoz képest is, és azonnali kezdést, ezért Marcusnak még elbúcsúzni sem volt ideje a gallok ellen vonuló bajtársaitól.

Arról már csak itt lent, a tizenhetedik munkanapján értesült, hogy a teljes zászlóaljat szétverték Lugdunumtól harminc mérföldre délre, a túlélőket pedig egyenként kivégezték .

A mutató elhagyta a kilencest, Marcus tenyere pedig ugyanúgy izzadni kezdett, mint minden egyes alkalommal. Egyre nehezebben tudta követni, milyen régóta is van az állomáson, de nem volt képes megszokni a hatalmas felelősséggel járó stresszt. Még ötszáz láb mélységben is érezte a hárommilliós város nyomását, hallotta a lábak dübörgését, a gondtalan beszélgetéseket, az életeket, amik az ő kezében voltak.

Genezis

Egy 

Ahave egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, ahogy a hajó beleremegett a robbanásba. 

- Hogy állunk? 

- Kitartunk. A pajzsok 75%-on. 

Az nem rossz, gondolta Ahave, de csak egy biccentéssel jelzett. A Diadal talán az egyik legmasszívabb hajó volt a harmadik flottában, egyedül egy elsőosztályú romboló tudott volna kárt okozni benne. És ami azt illeti, éppen eggyel harcolt. 

A terv az volt, hogy mikrougrásokkal átvágnak a Keleti Kvadráns egyik jelentéktelen karján. A felületesen feltérképezett terep messze kívül esett a hadi- és kereskedelmi utaktól, ezért ideális volt egy megkerülő manőverre, hogy aztán a Mélység nyolcadik flottájának a hátába érve a fősereggel harapófogóba zárják őket és súlyos csapást mérjenek az ellenségre. 

Arra senki nem számított, hogy egy kósza rombolóba botlanak itt az isten háta mögött. 

Ahave nem tétovázott, azonnal kiadta a tűzparancsot. Nem kockáztathatta, hogy a hajó hírt vigyen róluk, és bár az összecsapás kimenetele kétséges volt, meg kellett kockáztatnia. 

- Uram, a romboló menekülőre fogta. 

- Minden energiát a fegyverekre. Lőjjék ki, mielőtt ugrani tudna. 

A főgépész habozva nézett fel a monitorok fölé magasodó Ahave-ra. 

- Leereszkedik a bolygó atmoszférájának felső rétegeibe. Uram, ez egy hármas típusú planéta... 

Ahave összeszorította az állkapcsát. A kód azt jelentette, hogy a bolygó gazdag flórával és faunával rendelkezett, így a bolygóközi jog kiemelt védelmét élvezte. Ha most kilövi az ellenséget, akkor a lezuhanó romboló bolygóméretű katasztrófát okoz a planétán, ha viszont vár, a hajó felhasználva a gravitációs gyorsulást parittyaként lő ki a világűrbe, és örökre eltűnik a szemük elől, hogy hírt vigyen a titkos hadmozdulatról. 

Zseniális terv, gondolta magában a kapitány, és gondolatban fejet hajtott az ellenséges parancsnok előtt. Választhat a hadibíróság és a vereség között. 

Csak egy pillanatig tétovázott. 

- Túl régóta vívom ezt a háborút. Lőjjék ki. 

- Uram... –próbált ellenkezni a főgépész. 

- Ez parancs –tette hozzá szárazon. 

A Diadal beleremegett, ahogy az ionágyúk eldördültek. Pár pillanattal később a Mélység rombolója kettétört, a gravitáció pedig a bolygó felé kezdte húzni a roncsokat. Pár perc maradt a becsapódásig. 

- Haladjunk tovább, amint lehet –mondta halkan a kapitány. Adamra gondolt, hogy mit szól majd hozzá. Nem fog örülni, az biztos. Adam soha semminek nem örült. 

- Igenis, uram.

A szervizrobot

AR-2427 napjai egyre nehezebben kezdődtek. Ezt a megállapítást önmaga fogalmazta meg egyik reggel, ahogy percekig képtelen volt mozgásra bírnia a bal könyökében dolgozó szervómotorok egyikét, hogy megkezdhesse a 48 órás műszakot, amit négy óra szervízszünet követett. Ez ugyan nem felelt meg az emberek által használt 16-8 óra beosztású napnak, AR-2427 ennek ellenére mégis szeretett úgy gondolni rá. Itt a Déli-sark közelében amúgy sem számított a klasszikus nap-éj ciklus.

Ezúttal nem volt semmi probléma, bár a mellkasában elhelyezett létfenntartó modul bal középső részében nem szűnt meg a halk, de nyugtalanító kattogás. Elhatározta, hogy ezúttal már belefoglalja a jelentésbe ezt is. Állapotjelentést és esetleges szervizkérelmet a többi jelentési kötelezettségtől eltérően nem írásban, hanem műholdas videotelefonos kapcsolat útján kellett tenni minden műszak kezdetén, amennyiben ez szükséges volt. 

Bonnie

Egy újabb semmilyen szerda délután volt, amikor Bonnie belépett az irodába. Éppen egy nagy stóc nyomtatványt pakoltam át laponként egyik helyről a másikra, és az utolsó dolog, amire vágytam az volt, hogy ő legyeskedjen körülöttem a lehetetlen ötleteivel. Próbáltam elbújni a monitorom mögé, de még én is tudtam, mennyire hiábavaló az igyekezetem.

- Hello, Jeff!

Gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú, szőke haja lágyan omlott a vállára, bőre pedig finoman ragyogott, ami a neonlámpák sápadt fényében még feltűnőbb volt, mint a szabad ég alatt.

Felálltam és meghajoltam, majd visszahuppantam a forgószékemre. Ő ezen jót nevetett.

- Ó, Jeff, mindig feldobod a napom.

A holdlakó

(Régi, de talán egyik legjobb novellám, pár mondatot kicseréltem benne, de aki már egyszer olvasta, annak nem sok újdonság lesz benne.)

Warren Kasey álma egy pillanat alatt szertefoszlott. Villámcsapásként tudatosult benne, hogy a szobájában, a kemény és lejtős ágyon fekszik. Visszatartotta a lélegzetét, de már nem volt visszaút. Az álom a rozsdás égről eltűnt. Fel kellett kelnie. Kinyitotta a szemét, és bosszúsan felült. Fogalma sem volt, mi ébresztette fel, mi űzte el a Mars képét. Még mindig itt vagy, korholta magát, és ezen nem tudsz változtatni. Nem is akarsz, ami azt illeti. A Hold az otthonod.

Az asztali óra hajnali hármat mutatott, tehát alig egy órát aludt, valahogy mégsem érezte magát álmosnak. Bosszankodva belebújt a papucsába, és elhatározta, hogy jár egyet. Fura, futott át az agyán, mintha nem is az én ötletem volna. Mintha valami azt akarná, hogy kimenjek. Hát akkor most boldog lehet. Lassan magára borította piszkosszürke köpenyét, és kicsoszogott az ajtón.

A folyosót kékes derengésbe vonták a készenléti fények, az áramellátók zümmögésén kívül semmi nem törte meg a holdbéli éjszaka különös csendjét. Warren a kijárat felé vette az irányt. Két oldalra szobák százai nyíltak, ugyanolyan szánalmas kis lyukak, mint a sajátja, ugyanolyan szánalmas emberekkel, mint ő maga. Warren egyszerre érzett szánakozást és gyűlöletet irántuk. De leginkább közömbösséget. Ez amúgy is jellemző volt a holdbéliekre. Egy kolónia átlagosan négyezer embernek adott otthont, akik mind csak egyet akartak: hogy hagyják őket békén. Warren ilyen szempontból jellegzetes holdlakó volt. Nem érdekelte a másik, legyen az a szomszédja, a munkatársa, vagy valaki a lakószárnyból, nem foglalkozott azzal, aki összeesett, vagy azzal, aki épp kitűnt fizikumával. És jól tudta, hogy mind ilyenek. Dolgoznak egy álló napon keresztül, és utána már csak a pihenésre vágynak, a magányra. Aki itt van, az itt akar lenni, az menekül valaki vagy valami elől, és már nem vár semmit az élettől. Egy Hold-kolónia ezernyi csendes, olykor évtizedekig tartó agónia színhelye. A társadalom varázslatosan, mégis groteszkül működött: a gépek dolgoztak, a víz folyt, a levegőellátást biztosították, sosem volt hiány ételből. Minden a helyén volt, minden klappolt, óraműt lehetett volna igazítani a rendszerhez, és mégis haldoklott. Warren tudta ezt, akárcsak mindenki, aki elhatározta magát az utazásra. Nem mintha lett volna választása.

Prés Sándor életrajza

Prés Sándor 1939. augusztus 15-én született a Kőszeg és Szombathely között félúton található Lukácsházán. Prés Aladár, a helyi szabó hatodik gyerekeként látta meg a napvilágot, a nyolc Prés-gyerek közül azonban csak három, Sándor és a két bátyja, András és Kálmán érték meg a felnőttkort. Prés apja 1942-ben hadifogságba esett a háborúban, amiből 1949-ben szabadulhatott, és bár erre közvetlen bizonyíték nincs, valószínűsíthető, hogy ebből az élményből meríthetett Prés Sándor a Hazahívó kürt című 1978-as regényéhez.

Prés az általános- és középiskolát Szombathelyen végezte kiváló eredménnyel, itt érte a forradalom is, amiben azonban tevőlegesen nem vett részt. Prés életében nem játszott nagy szerepet az '56-os forradalom, a témában mindössze egyetlen verse, a Részeg forradalmár ismert, azonban ekkor ismerte meg későbbi feleségét, Budai Renátát. Prés a középiskola befejezése után az ekkor csak jogi karral rendelkező Pécsi Egyetemen tanult tovább 1957-től 1962-ig, tanulmányait azonban nem fejezte be. Ekkor fordult figyelme a könyvtárosi pálya felé, és jelent meg első verseskötete, az Esti versek.

Lássuk csak, mik érdekelnek a következő évek filmjeiből!

Lássuk no.

Man of Steel 2 - Az első sem érdekelt, hátezért. Plusz nem Bale lesz Batman, meg ezért.

Avengers 2 - Ha valami sótlanra vágyom, elmegyek a Burger Kingbe, és veszek egy krumplit.

Star Wars 7 - Hah, ez a kakukktojás, semmi pénzért nem hagyom ki.

Avatar 2 - Nagyon érdekes, hogy folytatást kap a Pocahontas, remélem kiderül belőle, hogy CGI.

Pirates 5 - Johnny Deppnek már nagyon hiányozhat a karakter, ha a Lone Rangerben megint előadta. Meg hát ki ne szeretné Deppet és ugyanazt ötödször?

Terminator 5 - Reboot, tovább.

Die Hard 6 - Az öt után most mit mondjak? Hacsak vissza nem térnek a kettőhöz (vagy az egyhez) szellemiségben, akkor pontosabb lenne a John McLaine Mögött Dolgok Robbannak cím.

Jurassic Park 4 - Ha reboot, akkor anyjukba, ha folytatás, akkor még kivárok a szentségeléssel.

Independence Day 2 - 'MERICA!

Tízkedvenc - Könyv

Új rovatot indítok teljesen önkényuralmilag a blogon, ami tagjai (már ha lesz még, de ugye ez lenne egy rovat lényege) egyelőre a cikkek alá kerülnek, de ha sikerül hármat összehozni belőle, talán külön sávot kap itt oldalt ni. A rovat címe Tízkedvenc lesz, és nomen est omen módon tízes pontokba szedek... dolgokat, amiket szeretek és tíz pontba szedhetők. Ennek megfelelően például nem lesz Tízkedvenc Black Mirror-epizódos írásom, mivel összesen hat részes a sorozat. Na, ugorjunk neki.

Először is szeretném elmondani, mennyire büszke vagyok arra, hogy össze tudok rakni egy ilyen listát, mert ez azt jelenti, hogy elolvastam már minimum tíz könyvet, másodszor viszont kicsit elszomorító, hogy ez lassan teljesítmény. Még egyetemi szinten is. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én hihhhetetlen olvasott vagyok, rengeteg klasszikus közelébe sem szagoltam még, így sok minden (sajnos) lemaradt a listáról. Na de félre a búval és negatív gondolatokkal, jöjjön a lista!

Játékbemutató: Red Dead Redemption

John Marston egy magasan fekvő szikla kiszögelléséről figyelte, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai narancssárga fénybe vonják a végtelenbe nyúló prérit. A vidéken végigkígyózó földúton egy postakocsi verte fel a port, láthatóan a kocsis szeretett volna még sötétedés előtt beérni a két mérföldre fekvő Armadillo városkájába. Messzebb, a kaktuszok és száraz cserjék között három lovas vágtázott egy szarvas után, egyikük puskavégre kapta az állatot, de elhibázta a lövést. A durranás messzire visszhangzott a völgyben. John Marston komótos mozdulattal leemelte hátáról a vadászpuskát, majd megfordított a lovát és visszaindult a McFairlane birtokra. Üdv a Red Dead Redemption világában.

Mi, fiúk gyakorlatilag három foglalkozásra készültünk egész gyerekkorunkban, de nagy részünknek nem adatott meg, hogy autóversenyző, Han Solo vagy vadnyugati cowboy lehessünk, de míg előbbi kettőből bőven el vagyunk látva a konzolokon, addig Vadnyugat szimulátorokból csak a kissé ambivalens emlékeket felidéző Gun az egyetlen épkézláb példa. Legalábbis volt, egészen 2010-ig, amikor a Rockstar gondolt egyet, és összerakta minden idők egyik legjobb játékát.

Játék és mulatság öt percben: Ki írta ezt?

Mindössze negyed órája merült fel a kérdés apában, hogy van itt ez az idézet, amit kicsit lejjebb olvashattok, amit a sulijukban a nyolcadikos osztály választott ki magának, mint a tablóra szánt Bölcseletet. Az idézetet Arany Jánosnak tulajdonították, azonban némi MEK-es (Magyar Elektronikus Könyvtár) kutatás után kiderült, hogy bajszos költőnknek nincs olyan verse, ami tartalmazná ezt a részt.

További gyanakvásra adhat okot, hogy a szöveg nyelvezete, szóhasználata, és úgy általában a gondolatvilága igencsak eltér Arany Jánosétól, de ez mindenkinek feltűnhet, aki olvasott már legalább másfél Arany-művet. Az interneten rákeresve mindenhol Arany nevével találkoztam, de ezek kivétel nélkül megbízhatatlan idézetes oldalak vagy pózerkedő blogok voltak. 

Tehát adja magát a kérdés, aminek megválaszolására most a közösség erejét próbálom felhasználni: Ki írta ezt a verset?

Útjaink százfelé válnak,
de szívünk egy célért dobog,
nekivágunk a küzdelmes mának,
és épít karunk egy szebb holnapot.

Mars

A műszerfal egyik félreeső szegletében a led, amelyik a kezdetektől fogva sötét volt, hirtelen kigyulladt. 

- Jó ég, csak ne most! 

Wayne bosszúsan megkopogtatta párszor a műszerfalat, majd egy alaposat bele is rúgott a számítógép oldalsó paneljába, de egyik sem hozott eredményt. Még egy utolsót káromkodott, majd felpattant a fotelból, és nagy léptekkel a Központi Panel felé vette az útját. Őszintén remélte, hogy csak valamelyik biztosíték égett ki, vagy az érintkezés hibásodott meg, mert azt még könnyűszerrel ki tudta volna javítani. Minden más esetben azonban… inkább igyekezett bele sem gondolni. 

Az Aspargus, a Mars első, és eddig egyetlen kutatólaboratóriuma immáron kilenc éve állta a vörös bolygó homokviharait és az állandó hőingadozást, kék és fehér foltként világítva az Aurorae Sinus északkeleti részén. Wayne szinte még gyerek volt, amikor megkezdték a komplexum felhúzását, és vissza tudott emlékezni, hogy milyen áhítattal vegyes félelemmel követte az építkezés hírét. Mint minden gyereket, őt is elvarázsolták a végtelen, végletekkel teli világok, és az újonnan beindított űrprogram sikerei. Kilenc éves volt, amikor a Hermes-8 leszállókabinja, fedélzetén öt űrhajóssal Mars körüli pályára állt, és hatórányi manőverezés után sikeresen landolt a bolygón. Aznap Wayne tudta, hogy egyszer ő is megérintheti a híres vörös homokot. 

Ahogy átvágott a komplexumon, férfinak eszébe jutott az a húsz évvel korábbi pillanat, és akaratlanul is elmosolyodott. Mintha egy másik életben történt volna, nem pedig húsz éve. Ő is más lett és a világ is. 

Prés Sándor: Nyugtalan éjszaka

Prés Sándor

Nyugtalan éjszaka

A nyugati zivatar elmosta az álmokat

S az ébredést

Lassan eresztem bele magam a forró vízbe 

Hogy ne égessen-

S mégis.

Törött tükrök futnak el mellettem, a végtelen-

ben találkoznak.

Az autó sejtelmes félhomályban gázolja el

A buszmegállót-

Ok nélkül.

Valami mintha csillanna a neonlámpák közt

Valami érdekes

Szögek állnak ki a párna aljából ahogy a tévé

Jóéjszakát kíván. 

Reggeledik.

Feledés

(A doksi adatai szerint ezt a novellát 2011 decemberében írtam, de már tényleg nem emlékszem, milyen behatásra. A címet Tom Cruise lopta tőlem, nem fordítva. Jó szórakozást :) )

Egyik napról a másikra minden megváltozott. A határok ugyanott húzódtak, a hegyek ugyanolyan magasra törtek, a csillagok ugyanúgy hunyorogtak a mélységből. Az emberek azután is csak a kárt okozták a másiknak, és ezzel maguknak is. Továbbra is könnyen kedveltek és gyűlöltek, de nehezen szerettek, és még nehezebben mondták ki ezeket. A tél az ősz után jött, és tavasz követte. Elhaltak a levelek, szürkébe és piszkosfehérbe öltözött a világ, a kisebb és nagyobb kémények is megállás nélkül ontották magukból a dühöt és elkeseredettséget. Majd a tavasz hideg és csípős megbocsájtást hozott, felkúszott a házakon és a sztrádákon, és megtelepedett valahol az emberek fölött. Csak úgy, mint azelőtt mindig.

Az a bizonyos hajnal csak egy tekintetben különbözött a korábbiaktól: ő már nem láthatta. Persze, ez is csak viszonylagos, és talán így állt helyre a világ rendje, amit a születése billentett ki. Évezredek, évmilliók teltek el anélkül, hogy ő látta volna a napfelkeltét, és ez a természetes állapot megváltozott azzal, hogy világra jött. Ilyen tekintetben a halála csak a változáson változtatott.

A nap már magasan járt, mire rátaláltak. A kiürült gyógyszeres üvegcse magányosan, elfeledve hevert az ágy mellett, ahol ő feküdt. 

- Csak elaludt –mondta később a bajuszos rendőr a szülőknek. Az álla alatt heg vöröslött ott, ahol megvágta magát aznap reggel. –Nem érzett fájdalmat –tette hozzá. –És kizárhatjuk az idegenkezűséget is. 

A szomorú hír körbejárta az ismerősöket. 

- Szép kislány volt –mondogatták egymásnak nagyokat sóhajtozva. –Meg tehetséges. Kár, igazán kár.

Aztán visszatértek a saját életükhöz. De voltak, akiket igazán megütött a hír, akik tényleg szerették, vagy csak azt hitték. Egymást csitították, és ugyanoda lyukadtak ki: miért?

Nem maradt utána levél, még egy árva cetli sem. Az éjszakába suttogott szavak elenyésztek, elpárologtak a nap első sugarával. Sosem derült ki az igazi ok. Sosem tudta meg senki, ki volt igazából a lány, mi rejtőzött ott legbelül, mi motiválta és mitől rettegett. A barátai szótlanul álltak.

- Pedig szép volt. És tehetséges –ez bukott ki belőlük újra és újra.

Aztán szépen lassan minden emlék elhalványult, a ruhák megkoptak, a fotók elsötétültek, a lapok megsárgultak. A fiú férfi lett, majd az évek fehérre festették és szálanként kitépkedték a haját, és ráncos grimaszba húzták az arcát. Haláláig hordozta a titkát, ami olyan fájdalmas volt, hogy sosem nézett szembe vele igazán. A kórházban aztán, alig percekkel azelőtt, hogy még utoljára lehunyta volna a szemét, egy gondolat bukkant fel a mélyről.

Miattam történt.

Was God

(A novella a Short Fiction Workshop órára készült, az egyetlen megkötés annyi volt, hogy a főszereplőnek belgyógyásznak kell lennie)

“Saturation?” 

Andrew checked the monitor. 

“Normal” 

Jack nodded and crossed his arms. He was watching the surgery from the glass-walled observation place above the operating room. He had a perfect view on the patient’s opened up body and Shephard, the doctor performing the surgery. Andrew returned from the monitors. 

“Still nothing.” 

Jack shook his head. 

“I know it’s there. It has to be there.”