A holdlakó

(Régi, de talán egyik legjobb novellám, pár mondatot kicseréltem benne, de aki már egyszer olvasta, annak nem sok újdonság lesz benne.)

Warren Kasey álma egy pillanat alatt szertefoszlott. Villámcsapásként tudatosult benne, hogy a szobájában, a kemény és lejtős ágyon fekszik. Visszatartotta a lélegzetét, de már nem volt visszaút. Az álom a rozsdás égről eltűnt. Fel kellett kelnie. Kinyitotta a szemét, és bosszúsan felült. Fogalma sem volt, mi ébresztette fel, mi űzte el a Mars képét. Még mindig itt vagy, korholta magát, és ezen nem tudsz változtatni. Nem is akarsz, ami azt illeti. A Hold az otthonod.

Az asztali óra hajnali hármat mutatott, tehát alig egy órát aludt, valahogy mégsem érezte magát álmosnak. Bosszankodva belebújt a papucsába, és elhatározta, hogy jár egyet. Fura, futott át az agyán, mintha nem is az én ötletem volna. Mintha valami azt akarná, hogy kimenjek. Hát akkor most boldog lehet. Lassan magára borította piszkosszürke köpenyét, és kicsoszogott az ajtón.

A folyosót kékes derengésbe vonták a készenléti fények, az áramellátók zümmögésén kívül semmi nem törte meg a holdbéli éjszaka különös csendjét. Warren a kijárat felé vette az irányt. Két oldalra szobák százai nyíltak, ugyanolyan szánalmas kis lyukak, mint a sajátja, ugyanolyan szánalmas emberekkel, mint ő maga. Warren egyszerre érzett szánakozást és gyűlöletet irántuk. De leginkább közömbösséget. Ez amúgy is jellemző volt a holdbéliekre. Egy kolónia átlagosan négyezer embernek adott otthont, akik mind csak egyet akartak: hogy hagyják őket békén. Warren ilyen szempontból jellegzetes holdlakó volt. Nem érdekelte a másik, legyen az a szomszédja, a munkatársa, vagy valaki a lakószárnyból, nem foglalkozott azzal, aki összeesett, vagy azzal, aki épp kitűnt fizikumával. És jól tudta, hogy mind ilyenek. Dolgoznak egy álló napon keresztül, és utána már csak a pihenésre vágynak, a magányra. Aki itt van, az itt akar lenni, az menekül valaki vagy valami elől, és már nem vár semmit az élettől. Egy Hold-kolónia ezernyi csendes, olykor évtizedekig tartó agónia színhelye. A társadalom varázslatosan, mégis groteszkül működött: a gépek dolgoztak, a víz folyt, a levegőellátást biztosították, sosem volt hiány ételből. Minden a helyén volt, minden klappolt, óraműt lehetett volna igazítani a rendszerhez, és mégis haldoklott. Warren tudta ezt, akárcsak mindenki, aki elhatározta magát az utazásra. Nem mintha lett volna választása.

Edward Kasey. Warren megállt, zsebébe süllyesztette a kezét, és még egyszer elolvasta a névtáblát. Nem is tudtam, hogy van másik Kasey is az állomáson, töprengett. Talán rokonom, de nem valószínű. Ugyan a neve nem volt átlagos, de kirívó sem. Megvonta a vállát, és folytatta útját a kijárat felé. Néha, mikor nosztalgia ébredt benne a régi világ felé, meg tudta fogalmazni, hogy mi baj a hellyel, miért halódik. Aztán mindig elhessegette. Most azonban, abban a pár másodpercben, míg a névtáblán töprengett, újra felszínre tört. „Itt csak én vagyok,” ez volt a jelszó. „Én vagyok az, aki köré a kolónia épült. Nem a legfontosabb szerv, csak egy fogaskerék a gépezetben, de az a fogaskerék, ami eddig hiányzott. Elvégzem a dolgom, és ennyi. Nem érdekel, mi van másutt, vagy ki az a másik, hisz értem van, tehát nálam alacsonyabb rendű. Én pedig nem keveredni jöttem”. Ez volt az az alapigazság, ami szerint a kolónia minden egyes lakója kimondva-kimondatlanul élt. Megfáradt negyvenesek és ötvenesek menekültek a Földről, ahol már öregnek és hasztalannak számítottak, a Holdra, ahol viszont még megadatott nekik egy-két évtizednyi csöndes élet. Ennyi maradt nekik, és ezt nem akarták a másikra pazarolni. Otthon belefáradtak a kapcsolatokba, az ismerkedésekbe, arra, hogy állandóan ugrásra készen figyeljenek, hogy hol lehet keresztülharapni a másik torkát, csak hogy előrébb jussanak. Erre ők már nem voltak képesek. A Föld a fiatalok birtoka lett, a vadászterület, ahol szó szerint vér folyik még a legkisebb előjogért is. Abban a világban nincs megállás, nincs pihenő. Előbb-utóbb mindenki elmenekül, és ez az a folyamat, ami fenntartja az alapvetően életképtelen Holdat. Itt minden megfordul. Az étkező csak praktikus okokból közös, és senki nem beszélget a másikkal. Elfonnyadnak a hamis, célratörő mosolyok, és csak a komor, fakószín arcok maradnak mindenhol. Az ajtókon nem azért vannak a nevek, hogy az egyik barát könnyedén megtalálja a másikat, hanem épp ellenkezőleg: tudatja, hogy a szoba lakóján kívül senkinek semmi keresnivalója nincs ott. Ezt mindenki tudja, és mindenki betartja.

Warren gondolataiba mélyedve érte el a légzsilipet, az U-alakú épület balfelső szárában. A látszólag sima falból egy apró kamera bújt elő, és pár másodpercig figyelmesen pásztázta, majd halk kattanás kíséretében visszahúzódott a falba, és az ajtó kinyitásával engedélyt adott a kilépésre. A gépek sem beszélnek többé, mosolyodott el keserűn Warren. Bár évtizedekig divat volt, hogy az emberek a barátaikat gépekkel helyettesítették, mára ez is nyűggé vált. Az ember megszűnt társasági lénnyé válni. Én sem vagyok már az, pedig sokáig tartottam magam, gondolta Warren. Most mégis hív valami. Mély levegőt vett, és belépett a zsilipbe.

Kint, a felszínen, még az űrruhán keresztül is csontig hatolt a hideg. A kolóniája a Hold sötét és világos oldalának határán épült, így évenkénti két-három alkalomtól eltekintve nem érte napfény, a Föld pedig sosem ragyogta be a mély eget. Az épületek belsejében a mesterséges gravitációtól kezdve a levegő összetételéig a környezet a földinek a reprodukciója volt, de azokon kívül embertelen körülmények uralkodtak, ezért a külszíni bányászokon kívül ritkán merészkedett ki akárki is a felszínre, és akkor is holdjárót használt, vagy csak egy rövid sétát tett. Warren nem tudta, mit keres. A hely, ahová önkéntelenül érkezett, a kolónia temetőjének bizonyult. Ezer és ezer sírkő nyúlt ki kavicsos talajból, hogy beleolvadjon a szürkeségbe, de a feliratok a légkör hiánya miatt soha nem koptak le, és még évezredekkel később is ott álltak, mikor már senki sem maradt, hogy elolvassa őket.

Warren gyakran járt ki ide, olvasgatta a neveket, olykor beszélt hozzájuk, de legtöbbször csak vágyakozva nézte a csillagokat. Az égbolt legfényesebben, kirívóan, szinte már pimaszul fénylő objektuma minden alkalommal dölyfösen várta Warrent: a Mars egyszerre volt ősellensége és leghőbb vágya. Mint mindenki, ő is hamar megtanulta, hogy eljön majd az idő, mikor el kell hagynia a Földet, és csak két útirány van. Ő csak a Holdig jutott, de tudta, hogy az igazán szerencsések és gazdagok a Marson töltik az életüket, miután negyvenévesen fölöslegessé váltak otthon. Vágyakozva és gyűlölettel nézte a vörös bolygót, és legbelül, ahol maga sem hallotta, önmagát siratta.

Mindig is a Marsra vágyott, mióta az eszét tudta. Olvasott kémtörténeteket kiskölyökként, majd detektívregényeket serdülőként, és szánalommal nézte a lakásuk melletti kikötőből a Holdra induló véneket. Mindegyiket megfertőzte a fáradtság, már utazás előtt is csak egy szürke kavics voltak a végtelen Nyugalom Tengerében, és a Hold csak még inkább hasonlatossá tette őket magához. Rozoga, ócskavas hajók szedték föl azokat, akik csak oda szóló jegyet vettek. A társadalom úgy funkcionál, mint az emberi test a fagyhalál előtt. Először csak a kevésbé létfontosságú testrészek, mint az ujjak válnak le, a nyugdíjasok, akiknek még a választás sem adatott meg: borzalmas, néma véget értek. És néma maradt a világ is, mert tudta, hogy mindez a saját érdekében történik, a fagy pedig tovább emésztette a szervezetet. Most az ötvenesek, negyvenesek kerültek sorra, akik ezt felismervén menekülni kezdtek, félelemmel és megnyugvás nélkül. Kövekké akartak válni, a gazdagabbak vörössé, a szegények szürkévé. Akinek erre sem tellett, az agyonlőtte magát a kert végében. Warren látta őket, és szánakozott. Tudta, hogy gazdag lesz, és látta a Marsot, minden egyes éjszaka meglátogatta képzeletében a távoli bolygót, bejárta mesés tájait, megmászta ezerméteres vulkánjait és leereszkedett a csöndes völgyekbe. Nappal pedig, mikor időt szakíthatott rá, csak kiült a kikötőbe, háttal a szürkéknek, és megbabonázva bámulta a finom ruhájú urakat, akik a legújabb típusú hajókon utazhattak az Új Világ felé.

Visszatért a jelenbe, és mégis alig változott valami. Még mindig az a kisgyerek volt, aki oda vágyott. Azt beszélik, idézte fel, hogy ott nincsenek falanszterek, mint ez. Sőt, hatalmas házakban, egymástól százkilométerekre élnek az emberek. Sosem kell találkozniuk. Az élelmiszer és a levegő rendszeresen érkezik a Földről, egy lépést sem kell tenni érte.

Aztán a fényes pont eltűnt. Űrszemét, gondolta Warren, és bosszúsan belerúgott a porba. A szürke szemcsék lassan felszálltak, majd ragyogó csillámként hullottak vissza a helyükre. Még mindig az a kisgyerek vagyok. Sosem tettem semmit, hogy felnőjek. Így volt kényelmes, és a Mars már messze van. Sosem érem el. Sosem leszek az, aki lehettem volna.

Hirtelen indíttatásból a horizont felé hunyorgott, és elakadt a szava. Az egyik szürke, ég felé mutató szikla mellett állt valami. Két alaktalan, de élő test. Warren tudta, hogy élők, de nem emberek.

– Mi vagyunk – szólt az egyik, és a férfi a fejében érezte őket. Ők hoztak ide, gondolta.

– Mik vagytok? – kérdezte hunyorogva.

– Mi vagyunk, akik itt éltek előttetek, és itt fognak élni utánatok – felelte az egyik alak, és ezüstösen felizzott. Warren látta, ahogy a párszáz méterre lévő épület külső fényei felerősödnek, majd pislákolva elalszanak. Az egész két másodpercig tartott, majd minden olyan volt, mint azelőtt.

– A Holdon nincs élet – zihálta. Izzadtság folyt le az arcán, beborította a testét. Be vagyok zárva ide, remegett, és ők nem segítenek.

– Most nincs – reagáltak. – De ti hoztátok ide a halált. A bolygótok olyan barátságos messziről. Sajnálunk titeket.

– Mit akartok?

– Menj haza, ember. Már nincs itt dolgod.

Warren térdre rogyott. Nincs hazám, dünnyögte a levegőt kapkodva. A Földön nem kellek. Csak nyűg lennék, egy élettelen fa, és ha nem végzek magammal, majd ők megteszik. Nincs ott hely a magamfajtáknak.

Térde megremegett, oldalára esett. A Hold nem segít, ők sem segítenek. Ide jöttem élni, ahol a halál az úr. Mindenki csak vár, várja, hogy egyedül lehessen végre, de az nem lesz soha. Örökké jönnek, mi pedig örökké elmegyünk.

Érezte, ahogy kiszáll belőle az erő. Az oxigén fogytán volt, lassan minden elhalványult. És a Mars… az igazi hazám… vörös köd járja át testem. Ott vagyok, ott vagyok már igazán…

Reynolds igazgató csak egy kis magányra vágyott, miután aláírta az utolsó iratot is a lezárt ügyről. Szivárgás volt a négyes blokkban, közel a kijárathoz. Ahogy elővett egy drága wales-i szivart, hálát adott az égnek, hogy nem történt nagyobb tragédia. Ha a gáz valahogy érintkezett volna a Hold porával, valószínűleg nem úszta volna meg a bázis tűzijáték nélkül.

Kopogtak. Reynolds fáradtan sóhajtott.

– Nyitva.

Zeeland lépett be. A személyzetis puffadt arcán vészjósló kifejezés ült.

– Gond van, uram. Úgy látszik, még nem zárhatjuk le a szivárgás aktáját. A jelek szerint történt egy baleset.

– Mit beszél? – mordult fel Reynolds. Elege volt a papírmunkából.

– Áramingadozást észleltünk az éjszaka folyamán az egyes kapunál de nem tartott sokáig. Az okát még vizsgáljuk. Illetve az egyik lakónk, bizonyos Warren Kasey… ma holtan találtuk meg a főépülettől négyszáz méterre. A temetőnél.

– Hogy a fenébe került oda?

– Nem tudjuk, uram. Bár ezt kizártuk, úgy tűnik, mégis jutott némi gáz a lakórészlegbe. Kasey szobája közel volt a tartályhoz. Ami azt illeti, van elméletünk, de ez, ismétlem, csak teória: A gáz elvileg okozhat hallu…

– Remek, akkor tudják, mi történt, javítsák ki a hibát. 

– De uram, ezzel is van egy kis probléma: nem találtunk semmilyen rést, ahol a gáz átszivárgott volna. Ha viszont mégsem annak hatására cselekedett, akkor érdemes lenne kivizsgálni...

– Tudja mit, nem érdekel, miért történt. Nincs szükség további vizsgálódásra. Azt akarom, hogy délre zárják le az aktát, hogy végre pihenhessek. Remélem, Kasey halálával kapcsolatban nincs semmi teendőm!

– Csak írja alá itt, uram. A többit mi intézzük. Adminisztratív dolgok. És a néhai Kasey szobája holnaptól újra kiadható.

– Ha jobban siettek volna, már ma kiadhattam volna. Az is pénz, tudja maga? – dörmögött Reynolds, de aláfirkantotta a nevét, Zeeland pedig kiviharzott az irodából. Az igazgató a szivarért nyúlt, mely addig a hamutartóban füstölgött. Átkozott Zeeland, de inkább átkozott Kaiser, vagy hogy is hívják, zsörtölődött. Elhatározta, hogy többet nem engedi megzavarni a szivarozását ilyen jelentéktelen ügyekkel.