Mars

A műszerfal egyik félreeső szegletében a led, amelyik a kezdetektől fogva sötét volt, hirtelen kigyulladt. 

- Jó ég, csak ne most! 

Wayne bosszúsan megkopogtatta párszor a műszerfalat, majd egy alaposat bele is rúgott a számítógép oldalsó paneljába, de egyik sem hozott eredményt. Még egy utolsót káromkodott, majd felpattant a fotelból, és nagy léptekkel a Központi Panel felé vette az útját. Őszintén remélte, hogy csak valamelyik biztosíték égett ki, vagy az érintkezés hibásodott meg, mert azt még könnyűszerrel ki tudta volna javítani. Minden más esetben azonban… inkább igyekezett bele sem gondolni. 

Az Aspargus, a Mars első, és eddig egyetlen kutatólaboratóriuma immáron kilenc éve állta a vörös bolygó homokviharait és az állandó hőingadozást, kék és fehér foltként világítva az Aurorae Sinus északkeleti részén. Wayne szinte még gyerek volt, amikor megkezdték a komplexum felhúzását, és vissza tudott emlékezni, hogy milyen áhítattal vegyes félelemmel követte az építkezés hírét. Mint minden gyereket, őt is elvarázsolták a végtelen, végletekkel teli világok, és az újonnan beindított űrprogram sikerei. Kilenc éves volt, amikor a Hermes-8 leszállókabinja, fedélzetén öt űrhajóssal Mars körüli pályára állt, és hatórányi manőverezés után sikeresen landolt a bolygón. Aznap Wayne tudta, hogy egyszer ő is megérintheti a híres vörös homokot. 

Ahogy átvágott a komplexumon, férfinak eszébe jutott az a húsz évvel korábbi pillanat, és akaratlanul is elmosolyodott. Mintha egy másik életben történt volna, nem pedig húsz éve. Ő is más lett és a világ is. 

A Központi Panelt az épület legvédettebb pontján, a szárnyak találkozásánál, a talajba süllyesztve helyezték el, hogy a lehető legextrémebb helyzetben is működőképes maradhasson, hiszen az ide befolyó áramkörök voltak felelősek a teljes állomás áramellátásáért. A Központi Panel sérülése esetén a generátorok egy-két napig még fenn tudnák tartani az ellátást, majd szépen lassan elkezdődne az épület haláltusája. Akárcsak a fagyásnak kitett emberi test, ami fokozatosan „választja le” a vérkeringésről a nem létfontosságú szerveket, a központi számítógép a generátorok merülése esetén először a hanyagolható áramforrásokat kapcsolná le. Kommunikációs eszközökből, tisztítóberendezésekből szállna el az áram egy pillanat alatt, majd ezután először a világítás, majd a fűtés-hűtés, a számítógépek és végül az oxigénpótlás kapcsolna ki. A számítógép ezután (ragaszkodva a protokollhoz) újra elküldené az SOS jelét a vészhelyzeti frekvencián, majd az utolsó energiacseppeket a történtek minél pontosabb rögzítésére használná, hogy a tudósok okulhassanak a hibákból. 

Wayne egy pillanatig sem gondolt erre az eseménysorra, hisz a kis zöld led felvillanása egészen más természetű problémát sejtetett, olyat, amiről csak a kézikönyvekben olvasott, ott is csak érintőlegesen megemlítve. Még utoljára elmormolt egy imát, és feltépte a Központi Panel tetejét. A fémlemez hátlapján lévő kapcsolási rajz segítségével hamar megtalálta azt a huzalt, ami a külső jeladók bejövő jeleit közvetítette a számítógépnek, és így közvetetten az irányítópanelnek. Wayne először megvizsgálta a vezetéket, de csalódnia kellett: nem műanyag borításos, hanem Hammond-féle flexibilis huzal volt, így hamar kizárta a sérülés esélyét. Izzadó tenyérrel előhúzta a kezeslábasa egyik zsebéből a multifunkciós fogót, nagy levegőt vett, és minden erejét beleadva meghúzta az érintkezésért felelős anyacsavart. Fogalma sem volt, hogy sikerült-e megjavítania, és csak egy módon bizonyosodhatott meg: vissza kellett loholnia a műszerfalhoz. 

Azalatt a három év alatt, amióta a bázis egyedüli személyzeteként szolgált, nem érzett még ilyen izgalmat, és ahogy jobban belegondolt, talán egész életében sem. Visszaemlékezett a pillanatra, amikor az apró űrhajón négy társával együtt otthagyta a Földet, és elindult a Hold felé. Ő volt az egyetlen, aki nem szállt ki a szürke kövekkel hintett talajra, csak az ablakon keresztül figyelte, ahogy a többieket üdvözli a Mengyelejev-állomás személyzete. Fél nap múlva már a Marson volt, de őt nem várta senki: az előző váltás pár órája hagyhatta el az Aspargust. 

Ezek az izgalmak azonban most eltörpültek, ahogy Wayne átvágott a szobákon és folyosókon, vissza az irányítópanelhez, és közben átfutotta a legrosszabb eshetőségeket. Megpróbált objektíven gondolkodni, és kizárni a gerincén felfelé kúszó kétségbeesést. Tudta jól, mit jelent az a bizonyos led, hiszen annak idején, még a Földön megtanulta a panel kiosztását, a funkciógombokat és az összes vészjelzés jelentését. Szerves anyag az érzékelők sávjában: ez a mondat állt a zöld ledtől mutató nyíl végén, és bár pontosan fel tudta idézni, fogalma sem volt, mit kellene tennie. 

De itt volt az ideje, hogy kitalálja: a led makacsul és rendületlenül világított a műszerfalon. 

Az érzékelők háromszáz méteres sávban vették körül az állomást, és a számtalan funkción túl az is a feladatuk közé tartozott, hogy figyeljenek minden mozgást az épület közelében. Az érzékelőket aztán nem sokkal a kitelepítésük után átkalibrálták, mert gyakran jeleztek az akár háromszáz kilométer per órás viharok által felkapott kövekre és szikladarabokra is. Az új program alapján a szkennelés első fázisaként az érzékelők megállapítják, szerves testről van-e szó, és csak akkor jeleznek, ha ez a helyzet. Ez azonban soha nem történt meg. Eddig a pillanatig. 

Wayne azonban sosem értette, miért van egyáltalán szükség erre az egészre. Közel harmincévnyi kutatás után a tudósok kizárták, hogy a Marson bármilyen élet is lehet leszámítva pár baktériumot az északi-sarki jégtáblákban, így pedig nem sok értelme volt a bioszkennereknek. Amennyire tudta, ő volt az egyetlen élőlény a vörös bolygón. 

Leült a fotelbe és megpróbálta átgondolni a dolgokat, ahogy körülötte napi táncaikat járták a ledek és a számlálók. Most, hogy biztosan kizárta a műszaki hiba lehetőségét, szabályzat alapján követnie kellett volna a kézikönyv előírásait: értesíteni a helyzetről a földi központot. Ezzel azonban volt egy kis probléma. 

A Mars az évnek ebben a szakaszában közepesen távol helyezkedett el a Földtől, ezt a távolságot a hanghullám tizennégy perc alatt tette meg csak oda, tehát egy esetleges válaszra közel fél órát kellett volna várni. Csakhogy a kommunikáció ebben a pillanatban nem volt lehetséges. Wayne megnyomott pár gombot a számítógépen, és kedvetlenül újra elolvasta az alig nyolc órája érkezett üzenetet. 

Tisztelt Állomás! 

Sajnálattal értesítjük, hogy hamarosan minden kommunikáció megszűnik az Ön állomása és a Föld között mintegy 10 óra időtartamra, melynek oka a Hold és a 23-B kisbolgyó sajátos együttállása. A rádiócsönd földi idő szerint délután kettőkor veszi kezdetét. A műszerfalon figyelemmel kísérheti a hátra lévő időt, aminek lejárta után újból kapcsolatba lépünk Önnel. 

További sikeres munkát. 

A kék számok még mindig ott vibráltak a műszerfal bal felső részén, könyörtelenül mutatva a hátralévő időt: hat óra és huszonhárom perc. Túl sok. Akármi is okozza a jelet, már nem biztos, hogy ott lesz hat és fél óra múlva. Wayne görcsöt érzett a gyomrában, ahogy egy újabb sor kijelzőre pillantott: közel százhúsz kilométer per órás vihar dühöngött odakint. A szkafander képes lenne megvédeni, de… 

Sosem volt jó a döntéshelyzetekben. Talán ezért is helyezték ki ide, az Isten háta mögé, az elfeledett kutatóállomásra. A Mars már rég nem volt olyan izgalmas, mint gyerekkorában: a valaha mesebeli, titokzatos bolygó immár meztelenül állt a kutatók előtt, és a féltve őrzött titkai is kimerültek pár érdekesebb kőtani adatban. Innentől egyre ritkábban indultak expedíciók az űrbe, és egyre kevésbé érdekelte az embereket, mit találhatnának más bolygókon. A Mars túl sokáig mozgatta az emberiség fantáziáját, hogy ilyen keveset adjon végül a fantasztikumhoz. Az űrkutatás legnagyobb kudarca a végső is lett egyben. Egy utolsó, egyszemélyes kutatóállomás lett a végtelenbe tartó emberiség határköve. 

Wayne az arcába temette a kezét. Próbált racionális maradni, de egy gondolat egyre inkább belefészkelte magát az agyába, és már nem is küzdött ellene. Van odakint valami. Még a kiképzése során figyelmeztették, hogy a kínaiak feltűnhetnek a vörös bolygón. Egy sárga lenne az? De ha eddig titokban tudták tartani az ittlétüket, ilyen amatőr módon buktatnák le magukat? A férfi agyában azonban egészen más járt. Egy reménynél alig több gondolat. Talán… 

Felállt. Vetett még egy utolsó pillantást a zöld ledre, ami továbbra is kitartóan világított, és a szkafanderes szekrény felé vette az irányt. Határozott mozdulattal feltépte az ajtaját, és kipakolta a védőruha darabjait. Talán hetek is elteltek, mióta utójára felvette, de az öltözés könnyen és gyorsan ment, az évek alatt alaposan begyakorolta a rutint. Alig három perc múlva ott állt teljes felszerelésben. Felkapta az egyik zseblámpát, és némi gondolkodás után a feszítővasat, a zsiliphez lépett, és egy nagyot sóhajtott. Most vagy soha. 

A süvítő szél ereje mellbe vágta, és egy pillanatra az összezáródott ajtónak préselte a testét, de a roham egy pillanatra alábbhagyott, és sikerült fogást találnia a kiépített kapaszkodón. A táj a napok óta dühöngő viharnak köszönhetően egészen máshogy festett: a keleti dűnék teljesen eltűntek, és előtűnt egy három-négy méter magas sziklatömb, ami addig a homok takarásban volt. Wayne már megszokta, hogy a bolygón minden gyorsan változik, és mégis ugyanolyan marad. 

Ellenőrizte az irányt a szkafander bal karjába épített műszeren, és elindult a kapaszkodó mentén. Az érzékelőknek elvileg pontosan meg kell tudniuk határozni, hol történt az anomália, de a vihar megnehezítette a dolgokat, így a műszer csak körülbelüli értéket adott meg. Wayne abba az irányba indult. A hullámokban érkező széllökések megnehezítették a haladást, sosem lehetett tudni, melyik fogja ledönteni a lábáról, és noha a modern védőfelszerelések sokkal kifinomultabbak voltak az űrhajózás őskorában használtakhoz képest, még mindig kihívás volt benne feltápászkodni. 

Felkapcsolta a zseblámpát, de nem sokat segített a látási viszonyokon. A homokvihar miatt alig látott hat-hét méterrel maga elé, és egyre inkább úgy érezte, egy tűt keres a szénakazalban. Ha volt is valami az érzékelőkön belül, mostanra valószínűleg elment vagy egyszerűen csak eltűnt, akkor pedig esélye sincs megtalálni. Ezt a gondolatot megpróbálta kizárni az agyából, és rápillantott a helyzethatározóra. Még húsz méter. Hátranézett a válla fölött, de az épület fehér tömbje már alig sejlett át a tomboló homokszemek között. Lassú, nehéz léptekkel haladt tovább. 

Ahogy közeledett a GPS által megadott ponthoz, gyermekies izgalom szállta meg, ahhoz hasonló, mint amit annak idején a Marsról szóló kalandregények olvasásakor érzett. Sosem tudhatta, mi várja a következő oldalon, de alig várta, hogy odaérjen. Csakhogy az élet nem egy regény, figyelmeztette magát. Itt nincs dramaturgiailag pontosan kiszámított és elhelyezett csavar, vagy izgalmas felismerés. Wayne a legjobban mégis a happy endet hiányolta. Már az hatalmas dolog lenne, ha egy kínai kóricálna itt, gondolta, nemhogy egy… 

Valami felsejlett előtte, pont ott, ahol az érzékelők megjósolták. Alig tudta kivenni, de mintha a dolog körvonalai mozogtak, vagy legalábbis vibráltak volna. Összeszorult a gyomra, és közelebb lépett. A vihar még mindig elfedte előle a tárgy teljes valóját, de a vöröses tömb minden kétséget kizárólag ott volt. Még egy kicsit közelebb ment, és… nagy levegőt vett. 

Tévedett. A zseblámpa fényében egyértelműen kirajzolódott egy újabb unalmas, hétköznapi marsi szikladarab. Tanácstalanul körülnézett, de nem látott semmit, pedig a GPS folyamatos sípolással jelezte, hogy jó helyen van. Valami végtelen keserűséget érzett magában. Tett egy pár kört a szikla körül, de nem talált semmi érdekeset. Végül megfordult, és visszaindult az épület felé. 

A vihar ezúttal segítette, vagy legalábbis más, kevésbé zavaró módon akadályozta: folyamatos szélrohamok ostromolták a hátát, egyenesen az épület felé terelve. Gyorsabban sikerült megtennie a visszautat, perceken belül ott állt a zsilip beléptető panelje előtt, beütötte a kódot, és belépett az ajtón. A rövid, de alapos fertőtlenítő folyamat után lehámozta magáról a védőruhát, és az egyik fotelbe rogyott. Sosem érezte még ilyen messze magát a Földtől. Meglepődve vette észre, hogy honvágya támadt. 

Visszasétált az irányítópulthoz, és ahogy számított rá, a kis zöld led kialudt. Hát, ennyi volt a nagy kaland, gondolta keserűen elmosolyodva. Megfordult, és egy pillanatra megállt a szíve. Valami állt vele szemben. Valami, amihez hasonlót még nem látott. A lény szürkés-vöröses volt, apró szemekkel és hosszú végtagokkal. Wayne-t nézte, miközben két keze közül az egyiket a mellkasához szorítva zihált. 

A férfi nem mozdult. Egy másodpercig nézték egymást. A lény hirtelen előrelépett, de a mozdulat közben mintha elvesztette volna az egyensúlyát és összeomlott. Egyre nehezebben lélegzett. Wayne óvatosan közelebb lépett. A lény egyértelműen haldoklott. Utolsó erejével a férfi felé emelte a kezét, amiben egy papírfecnit tartott, és amint Wayne elvette, elengedtek az izmai. 

Wayne megnézte a papírt. Mindössze egy pár vonalas skiccelt rajz szerepelt rajta, amin a férfi nehezen felismerte a Földet. Ami miatt hirtelen összeszorult a gyomra, az az alatta lévő, mindössze egy szavas mondat. 

Támadnak.