Genezis

Egy 

Ahave egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, ahogy a hajó beleremegett a robbanásba. 

- Hogy állunk? 

- Kitartunk. A pajzsok 75%-on. 

Az nem rossz, gondolta Ahave, de csak egy biccentéssel jelzett. A Diadal talán az egyik legmasszívabb hajó volt a harmadik flottában, egyedül egy elsőosztályú romboló tudott volna kárt okozni benne. És ami azt illeti, éppen eggyel harcolt. 

A terv az volt, hogy mikrougrásokkal átvágnak a Keleti Kvadráns egyik jelentéktelen karján. A felületesen feltérképezett terep messze kívül esett a hadi- és kereskedelmi utaktól, ezért ideális volt egy megkerülő manőverre, hogy aztán a Mélység nyolcadik flottájának a hátába érve a fősereggel harapófogóba zárják őket és súlyos csapást mérjenek az ellenségre. 

Arra senki nem számított, hogy egy kósza rombolóba botlanak itt az isten háta mögött. 

Ahave nem tétovázott, azonnal kiadta a tűzparancsot. Nem kockáztathatta, hogy a hajó hírt vigyen róluk, és bár az összecsapás kimenetele kétséges volt, meg kellett kockáztatnia. 

- Uram, a romboló menekülőre fogta. 

- Minden energiát a fegyverekre. Lőjjék ki, mielőtt ugrani tudna. 

A főgépész habozva nézett fel a monitorok fölé magasodó Ahave-ra. 

- Leereszkedik a bolygó atmoszférájának felső rétegeibe. Uram, ez egy hármas típusú planéta... 

Ahave összeszorította az állkapcsát. A kód azt jelentette, hogy a bolygó gazdag flórával és faunával rendelkezett, így a bolygóközi jog kiemelt védelmét élvezte. Ha most kilövi az ellenséget, akkor a lezuhanó romboló bolygóméretű katasztrófát okoz a planétán, ha viszont vár, a hajó felhasználva a gravitációs gyorsulást parittyaként lő ki a világűrbe, és örökre eltűnik a szemük elől, hogy hírt vigyen a titkos hadmozdulatról. 

Zseniális terv, gondolta magában a kapitány, és gondolatban fejet hajtott az ellenséges parancsnok előtt. Választhat a hadibíróság és a vereség között. 

Csak egy pillanatig tétovázott. 

- Túl régóta vívom ezt a háborút. Lőjjék ki. 

- Uram... –próbált ellenkezni a főgépész. 

- Ez parancs –tette hozzá szárazon. 

A Diadal beleremegett, ahogy az ionágyúk eldördültek. Pár pillanattal később a Mélység rombolója kettétört, a gravitáció pedig a bolygó felé kezdte húzni a roncsokat. Pár perc maradt a becsapódásig. 

- Haladjunk tovább, amint lehet –mondta halkan a kapitány. Adamra gondolt, hogy mit szól majd hozzá. Nem fog örülni, az biztos. Adam soha semminek nem örült. 

- Igenis, uram.

Kettő 

A terembe a hatalmas ablakokon keresztül beszűrődött a sápadt tavaszi napfény. Ahave rezzenéstelen arccal ült az asztal mögött, tekintetét Adamre szegezte. 

- Mióta ismeri Ahave kapitányt? –kérdezte az ügyész, Bohr vagy Bohm, Ahave nem emlékezett. 

- Gyerekkorom óta. 

- Az hosszú idő. Milyen embernek ismerte meg? 

Adam lassan válaszolt. 

- Nem szerette a kötöttségeket. Mindig többre vágyott. Előre akarta vinni a világot. 

Az ügyész felhorkant. 

- Azzal, hogy más, ártatlan világokat pusztít el? 

- Nézze –sóhajtott Adam. –A helyzet nagyon kényes. Ahave fiatal, de jó katona. Amit tett, azt azért tette, hogy véget vessen a háborúnak. Ő hisz benne, hogy vége lehet. Azzal a hadművelettel nagy előnyhöz jutottunk, és... 

- Igen, -vágott közbe az ügyész –Valóban, sikerült megszerezni az egész Kaltínia-övet. Amit nem sokkal később teljes egészében visszafoglalt a Mélység. 

- Arról Ahave kapitány már nem tehet. Talán ha nem rendelik vissza a fegyelmi vizsgálat miatt, még mindig miénk lenne a terület. 

Ahave érezte, hogy ez betalált. Az esküdtek közül többen súgdolózni kezdtek. Az ügyész elfordult. 

- Köszönöm, leléphet. 

Adam felállt, és visszaindult a vezérkari helye felé. Közben barátságosan Ahave felé bólintott. 

A férfi viszonozta. 

Három 

Ahave a térképre nézett, és tudta, hogy a háború rosszul áll. Nagyon rosszul. A hologram kísérteties színbe vonta a felé görnyedő Adam arcát. 

- Lassan kiszorulunk a peremvilágokra –mondta ki, amit mindketten tudtak. 

Adam lassan bólintott. 

- Túl régóta zajlik ez a háború, hogy meg lehessen nyerni. 

Ahave igazat adott neki. Ez még a dédapáik háborúja volt, milliárd évvel ezelőttről. Ő maga nyolcmillió éve szolgált a flottában, és ezalatt alig változott valamit a hadszintér állása. Volt a Vágóhíd nevű sáv, ami ide-oda mozgott pár ezer fényévet, hol az egyik irányba, hol a másikba, azonban egyik fél sem tudott igazi előnyre szert tenni. 

Egészen ötezer évvel ezelőttig. Valami történt, és a Mélységet többé nem lehetett megállítani. 

A férfi figyelme akaratlanul is a Keleti Kvadráns jelentéktelen naprendszerében forgó aprócska bolygóra irányult. A háború alatt egész rendszereket látott elégni, mégis ez a félreeső világ maradt fekete foltként a tudata peremén. Sosem hallott arról, hogy milyen pusztítást végzett a bolygón a becsapódó romboló, és ezért valahol hálás volt. Tudta, hogy Adam tartja vissza az információt, akármi is legyen az. 

Adam felegyenesedett és komoran Ahave-ra nézett. 

- Ha veszítünk, vége. 

Ahave megrázta a fejét. 

- Nem veszíthetünk, mert ezt a háborút nem lehet megnyerni. Ez köztudott. Ha pedig nem lehet megnyerni, nem lehet elveszíteni sem. 

Adam nem szólt semmit, és a másik tudta, mire gondol. 

- Nem teheted... 

- Hiszel tán a győzelemben? 

Ahave elgondolkodott. 

- Nem. Valaha hittem. Még aznap, a törvényszéken is hittem benne. De túl sok idő telt el. 

A másik bólintott. 

- Menj és keresd fel a világot, amíg míg teheted. Én pedig... Nos, valakinek meg kell tennie. A vezetés túl gyáva, hogy ilyenről döntsön. A galaxis nem lehet az övék. 

Ahave nem szólt semmit, csak az apró kis bolygót nézte. 

Négy 

Apró hajót választott és még hajnalban elindult. Nem tűnt fel senkinek, hogy távozott, mindenki a északra figyelt, ahogy kigyulladtak a Végső Fények. Adam tényleg megtette, ámuldozott magában, és szinte undorodva vette észre, mennyire nem zaklatja fel az, ami történni fog. Talán igaza van, gondolta. Talán megértünk a pusztulásra. Túl régóta dúl a háború, új kezdetre van szükség. 

Egy kicsit aggódott, hogy vajon eléri el a bolygót, mielőtt a vetronimpulzus elkapja és atomokká zúzza a hajóját és a testét, de amint feltűnt az apró, magányos csillag, megnyugodott. 

A bolygó még ott volt, felszínén kék és zöld váltakozott a fehér felhők mögött. Ahave az egyik kontinens felé vette az irányt, ami egészen máshogy nézett ki, mint annak idején, sokmillió évvel ezelőtt. Szép hely a halálra, gondolta, ahogy a hajó lágyan leereszkedett a füves síkságra. 

De a halál nem jött el érte, csak csönd lett hirtelen. Egy pillanat alatt szűnt meg a rádióadás és minden kommunikáció az összes frekvencián. Ahave felnézett az égre, és sokkal több csillagot látott, mint kellett volna, és tudta, hogy nem csillagok azok, hanem apró robbanások. Ült a szokatlanul fényes éjszakai ég alatt, és várta, hogy ő is semmivé legyen. 

Öt 

Ahave bedugta a konnektort a csatlakozóba, és nagy levegőt vett. Egy pillanatig nem történt semmi, majd a gép életre kelt. Diadalmasan kiengedte a levegőt és hátradőlt, csak hogy azonnal előre bukjon. Újabb köhögőroham fogta el. Csak ne most, gondolta hirtelen. 

Évezredekig várta a halált, hogy őt is elérje az impulzus, amit Adam küldött szét a galaxisban, és ami elpusztította a Mélységet és a saját népét is, azonban nem történt semmi. Ahave sosem jött rá, hogy miért maradt életben, de egy idő után megszokta a helyzetet. 

Apró dolgokkal kezdett foglalkozni. Először csak egy kunyhót épített, majd kibővítette egy laboratóriummal. Elkezdte felfedezni a környezetét. És egy gondolat jelent meg a fejében. 

Én vagyok az utolsó intelligens létforma. 

A gondolat lesújtotta. 

Majd munkára ösztönözte. 

A laboratórium kutatóállomássá, majd komplexummá bővült. Utolsó lépésként egy közel kilencezer négyzetkilométeres hangárt épített, ahogy ő nevezte, amolyan mesterséges kertet, ahol nyugodtan kísérletezgethetett. 

Kinézett a vezérlőterem ablakán és csak sötétséget látott a hangárban. Ki tudta venni a mesterséges szélben fodrozódó víztükröt, ami alatt ott várta a szárazföld, hogy a mechanikus rendszerek kiemeljék, de néhány lépés távolságra már minden sötétségbe burkolózott. 

Ahave visszasétált a géphez és megnyomott egy gombot. Világosság áramlott a hangárba. A mennyezeti lámpák hajnali színezetű fénnyel vonták be a vizet, majd néhány óra múlva a gép automatikusan lencsét váltott: most dél volt, a magasra hágó nap izzását szimulálta a mennyezet. A férfi bólintott. Egyelőre minden a terv szerint ment. 

Újabb gombot nyomott meg és kiemelkedtek a szárazföldek a víztükör alól, a mesterséges magok pedig azonnal kipattantak. Kilenc másodperccel később lágyan borzolta a mesterséges szellő a fák lombjait. Ahave emlékezett rá, hogy a mesterséges magokat sűrű hidrogénsugárzásnak kell kitenni, hogy gyorsan kipattanjanak, de erre nem volt itt lehetősége. Helyette az áztatással próbálkozott, és szerencsére bevált. 

Újabb gombnyomásra megjelentek az állatok. Nem volt egyszerű begyűjteni őket, de tudta, hogy feltétlenül szükséges a működő ökoszisztéma a kísérlete sikeréhez. Nyulak és farkasok és oroszlánok és madarak és halak keltek életre, vették birtokba az apró világot. Már csak egy, utolsó lépés volt hátra. 

Ahave óvatosan lesétált a lépcsőn és belépett a keltetőbe. Az üvegfalú szarkofák mögött testek, arcok sorakoztak. A világában szigorúan tilos volt a génmódosítás és a tudatfejlesztés, de az a világ halott volt. Nem volt már senki, aki felelősségre vonhatta volna. Az egyes számú szarkofághoz lépett és kinyitotta az ajtaját. 

- Mi legyen a neved...? –kérdezte, ahogy a sima arcra nézett. Ez az arc nemrég még szőrös és ostoba volt, de Ahave megtette, ami tőle tellett. Most már inkább rá hasonlított, mint egy ostoba majomra. Egy pillanatig eltöprengett a néven, majd félrerakta a kérdést és kiemelte az alakot a szarkofágból. 

Ölében vitte a hangárig, és háttal az első fának támasztotta. 

- Adam –mondta végül. –Ez lesz a neved. 

Lassan visszacsoszogott a vezérlőterembe, hogy kikapcsolja a stázist. 

Hat 

Adam működött, közel tökéletes volt, ismerte és értette magát, és bár szólni még nem tudott, érdeklődve figyelte a világot körülötte. Ahave egy darabig elnézegette, majd újra stázisba helyezte. Kész volt a prototípus. Legalábbis az egyik. 

Ahave nem volt sebész, de könnyedén felnyitotta Adamot, kiszedte a memóriachipet és összevarrta a sebet. A chip csillogott a vértől és duzzadt az első kézből származó információtól. Nem maradt más, mint betáplálni az adatokat a gépbe, ami alapján a program elvégzi a finomhangolást a többi egyeden. 

Ahave hátradőlt, és úgy látta, minden rendben lesz. 

Hét 

Ahave visszavitte Adam-et, és egy nőstényt is bevitt mellé. Amikor felébredtek, úgy érezte, hogy szólnia kell hozzájuk pár szót. 

- Figyeljetek –kezdett bele. Azok ketten izgatottan kapkodták a fejüket, de a férfi látta rajtuk, hogy értik. –Ez a ti világotok. Használjátok a fákat és gyümölcsöket és vadakat belátásotok szerint, de ne tegyetek kárt abban, amire nincs szükségetek. 

Elhallgatott egy pillanatra. Nem érezte szükségét, hogy beszéljen a fájdalomcsillapítókról, amikkel a szülést tervezte csökkenteni, a többi szérumról, amik fiatalon tartják majd a sejtjeiket, vagy a  nyugtatókról, amiket a vadállatoknak adott, hogy ne bántsák őket. Ezeket majd lassan elvonja, ha majd sikerül tökéletessé csiszolni a génállományt.  

- Lesznek még többen, hozzátok hasonlók, de ti vagytok az elsők. Járjatok példával. 

Úgy tűnt, megértették. 

Nyolc

Ahave végzett az adatok betáplálásával a szarkofágokkal teli teremben, mikor újabb köhögőroham érte. Térdrezuhant. Vért köpött a padlóra. Megtörölte a száját és a vezérlőterem felé indult. 

Az ajtó nyitva volt, pedig biztos volt benne, hogy bezárta. 

Egy alak állt a terem közepén és a gépen dolgozott. Ahave torka elszorult. 

A nő volt az, akit Adam Eve-nek nevezett el. 

Szeme befelé fordult, csak a fehérje látszott, úgy gépelt valamit. Mielőtt a férfi bármit tehetett volna, Eve összeesett, majd óvatosan feltápászkodott, mint aki mély álomból ébred. Ahave mellé térdelt. 

- Mit tettél? 

Eve értetlenül nézett rá, majd megpillantott valamit a férfi háta mögött, és szeme hatalmasra nyílt. 

Ahave megpördült. Egy Mélység állt előtte. 

- Képtelenség... 

A Mélység ocsmány vigyort villantott és a képernyőre bökött. 

- Vége van, ember. 

A férfi azonnal megértette. 

- Túlélted a zuhanást. Rejtőzködtél. És most... 

- Most elpusztítom a műved, ember –suttogta élesen. –Ahave. 

Ahave nekiugrott és érezte, ahogy egy penge fúródik a bordái közé. A másik is elvesztette az egyensúlyát és együtt kerültek a földre. Ahave nem gondolkodott, egy pillanat alatt kihúzta a kést a testéből és a másik felé kapott vele. A Mélység arréb gurult, de nem volt hova menekülnie. Ahave egy mozdulattal elvágta a torkát. 

Érezte, ahogy elhagyja az ereje és fogalma sem volt, mennyi idő van hátra a robbanásig. Eve még mindig a terem végében állt. 

- Takarodj innen! –ordított rá. A nő meg sem mozdult. 

Ahave lenyomott pár gombot. A lenti teremben a szarkofágok ajtaja szélesre nyílt és elkezdtek éledezni az emberek. A férfi megindult Eve felé aki rémülten az ajtó felé futott. Alig tudta tartani vele a lépést. 

Adam annak a fának a tövében ült, ahol annak idején életre kelt, ott talált rá Eve, aki rémülten mögé bújt. Ahave csoszogva közeledett feléjük, egyik kezében még mindig a kardot szorongatta, másikat az oldalára szorította. 

- Ki innen, azonnal! Tűnés! 

Remegő kézzel az újonnan megnyílt hangárajtó felé mutatott. Adam láthatóan felismerte a hangot, de nem értette, mi történik. A háttérben emberek tántorogtak ki a sötét kamrából a fényre. Ahave nem tudott tovább várni. 

- Bűnbe estetek, meneküljetek hát, amilyen messze csak tudtok. Megismeritek a fájdalmat és a munkát. Ki innen! 

Adam kézen fogta Eve-t és a kijárat felé indult. A többi ember követte. Ahave térdre rogyott és csak tompán érzékelte, ahogy ezrek vonulnak el mellette. Belemarkolt a fűbe és beszippantotta az illatot. 

Prológus

Adamot követte a többi ember. Ezt nem értette, de nem is zavarta. A világ szürkébb volt, hidegebb és ellenségesebb, de Adam szerette a friss levegőt és a meleg napfényt. Órákig mentek, amikor meghallották a mély, percekig tartó morajt onnan, ahonnan jöttek. A föld is beleremegett és valami gonosz szél söpört végig a vidéken. 

- A Teremtő elégedetlen –mondta Adam komoran a többieknek. 

Eve szótlanul baktatott mellette.