Könyv, tévé, videójáték

Perpillanat egy research papert kéne írnom valami hülyeségről, de őszintén szólva nem megy. Cserben hagyott a szupererőm. De hogy mégiscsak alkossak valamit, itt az ideje, hogy megírjam ezt a cikket, aminek már legalább négy napja tervezek nekiülni. Nem kisebb fába vágom a fejszémet, mint hogy megpróbáljak ledönteni egy, sőt egyenesen két nagy múltú hiedelmet: a könyv, a tévé és a videojátékok médiumainak egymáshoz való viszonyát.

Igazából ez egy olyan Hangoztasd-féle bejegyzés lesz, hiszen a célom vele az, hogy rámutassak, mennyiben hamisak a köztudatban lévő berögződések a három médiumról. Minden bizonnyal Tuza sokkal rátermettebb lenne egy ilyen cikk megírására, de ő inkább az érzelem-szexualitás-értelem háromszögében mozog, ezért amolyan önjelölt Messiásként magamra aggattam az Igazmondó szerepét. Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy a posztban a saját véleményem jelenik meg, amivel nyugodtan lehet vitatkozni, ha valakinek erre van affinitása. 

A probléma az, hogy sokan még mindig a következő hitben élnek: a könyv és az olvasás minden esetben jó, a tévénézés pusztítja a személyiséget kulturális, a videojáték pedig érzelmi szinten. Ez a feltételezés nem véletlen: az ember természeténél fogva hajlamos annál inkább elfogadni valamit, minél régebb óta jelen van a világban (vagy az ő világában). Ebben a tekintetben a könyv és a nyomtatás jelentős hendivel indul, hiszen az ókortól kezdve a tudás (és a hatalom) alapjának számított a leírt szó. Ha belegondolunk, az olvasott ember gyakorlatilag a huszadik század elejéig különös, ködös figurának számított, akiről annyit lehetett tudni, hogy sok tudás rejtezik benne, érdemes nem cseszegetni. Erre remek példa, hogy egészen a század közepéig a kisebb falvak legtiszteltebb és legmegbecsültebb emberei a papok és a tanítók voltak.

Csakhogy a világ azóta fordult párat, és mindenki számára elérhetővé vált az olvasás, és ennek megfelelően az írás is. Innentől kezdve nem csak azok vethették papírra a gondolataikat, akik előtte olvastak is valami építő jellegűt, hanem az olyan egyszeri emberek, akik életükben nem találkoztak a magas kultúrával, de azért van a fejükben valami, amit szeretnének megosztani másokkal. Gyorsan megjegyzem, ez nem baj: mint blogger, elég nevetséges lenne, ha arra mutogatnék, milyen kár, hogy ma már minden hülye billentyűzetet ragadhat, hogy blogot írjon. A baj inkább ott kezdődik, hogy a ponyvairodalom elterjedésével felhígul az irodalom világa. Innentől kezdve nem mondhatjuk, hogy aki olvas az király, csak azért, mert olvas, éppen ellenkezőleg: nagy az esély arra, hogy egy tetszőleges ember életében nem látott még Orwell- vagy Ady-kötetet, de egymás után falja a ponyvábbnál ponyvább Leslie L. Lawrence- vagy Fifty Shades of Grey-könyveket.

Mert lássuk be, a mai piacon erre van szükség. Hirtelen fel sem tudom idézni, mikor volt utoljára világsiker egy nem ponyvának minősülő könyv. A Dan Brown-kötetek ugyan végtelenül izgalmasak és okosan összerakottak, sajnos nem menekülhetnek ettől a jelzőtől, míg a Harry Potter-könyvek inkább ifjúsági regények, amikben némi nevelő célzat is található, mint szépirodalmi művek. Ugyanez áll az összes Tűz és Jég Dalára (Trónok harca). Ha nagyon megerőltetem magam, akkor a Gyűrűk Urát tudnám a legutóbbi világsikert elért szépirodalmi műnek említeni. Jogos lehet a kérdés, hogy ha a Harry Potter nem, akkor a Gyűrűk Ura miért igen? Nos, a válasz talán nem kézenfekvő, de biztos alapokon áll: Tolkien könyve igazából egy nagyon erőteljes lenyomata Angliának, illetve az Angliát ért összes változásnak. Gondoljunk csak bele, hogy mit szimbolizálhat a Megye, Vasudvard, Rohan, illetve Gondor: mind-mind Anglia, csak más-más időkben (de erre majd máskor visszatérek).

Bocsánat, kicsit elkanyarodtam. Szóval amint nyilvánvaló, a ponyva (és a bulvár) átvette az uralmat az irodalomban. Nem azt mondom, hogy lehetetlen találni értékes és új szépirodalmat a mai világban, de mindenképpen nehezebb, mint mondjuk ötven éve. Ezért bátorkodom kijelenteni, hogy a könyv és a nyomtatás megszűnt a kultúra elsődleges forrása lenni.

Ez persze nem vonja magával a tévésorozatok és videojátékok előretörésének szükségességét. Az, hogy már nem az olvasás az "olvasott" emberek elsődleges szórakozási formája, nem csak az irodalom hanyatlása miatt van így, hanem hogy azzal párhuzamosan a tévé és a (film is, de ezt szándékosan hagyom ki, mert a mozi művészeti értékét ma már kevesen vitatják) lett annyira elterjedt, hogy a mainstream mellett jusson hely a kevésbé konvencionális, újító, gondolatokat közvetítő alkotásoknak is. A tévésorozatok egészen a kilencvenes-kétezres évekig vegetáltak a "könnyed kikapcsolódás" skatulyájában, amikor a komédiák és a (könnyed, háziasszonyoknak való) drámák domináltak. Ez alól csak a hatvanas években vetített Alkonyzóna és a '90-'91-es Twin Peaks képzett kivételt. 

A kétezres évekre azonban a sorozatgyártás egy robbanásszerű új irányt vett: a Lost megmutatta, hogy igenis szükség van a minőségi sorozatokra. Innen nem volt megállás: a House, Született Feleségek vagy az Elveszett Szoba mind ehhez az első hullámhoz tartoztak (ami azért azóta kissé lecsengett), és utat törtek az olyan merészebb, kísérletezőbb szériáknak, mint a Walking Dead, American Horror Stories, vagy a modern sorozatírás csúcsa, a Breaking Bad. Ugyan ez nem azt jelenti, hogy azóta csak jó produktumok jelentek meg, de tény, hogy az ilyen címek általánosságban növelték a többi értékét, felhúzták magukhoz azokat: már nem elég egy Jóbarátok, ami csak megy, kell bele rejtély és misztikum, illetve egy nagybetűs Kérdés, és így születik meg az Így jártam anyátokkal.

Hogy ezek nyújtanak-e olyan kulturális többletet, mint a könyvek fénykorukban? Az én válaszom az, hogy sajnos aligha. De adnak-e többet, mint a mai irodalom? Nos, ezen már érdekes elgondolkozni, és bár ez nem vet fényes jövőt az esetleges írói karrieremre, de azt mondom, hogy igen. A tévé vizuális műfaj, és ezért sokkal többrétűbben ad át egy gondolatot, mint a könyv, még úgy is, hogy elveszi azt a lehetőséget, hogy a saját fantáziánkra bízza a történet megjelenítését. Viszont művészileg képes felnőni a mai kulturális standardokhoz.

És mi a helyzet a videojátékokkal? Nos, most eveztünk veszélyes vizekre. Itt, keleten a számítógép még mindig inkább szitokszó, mint tőlünk nyugatra (de azért ott sem feltétlenül rózsás a helyzet). Az, aki ma 16 felett ilyen játékokkal játszik, simán csak kocka, de ha még azt is állítja, hogy ezek felérhetnek egy film- vagy könyvélménnyel, az egyenesen kórtani eset. Márpedig én most pont erre készülök. Az érvem mindössze annyi, hogy miért ne lehetne? Ha kicsit leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor azt kapjuk, hogy a könyv vizuális interpretációja a film, a film interaktív változata pedig a játék, ami pont azzal ad többet, amivel elválik az előző kategóriáktól: hogy az események középpontjába helyez, te a mozgatója leszel a történéseknek, nem csupán megfigyelője. Ennek megfelelően pedig sokkal erőteljesebben adja át a gondolatait, hiszen nem ugyanúgy éljük meg, ha végignézzük, hogy valaki megnyer egy autóversenyt, mintha mi magunk ülünk a (virtuális) volánnál.

Ezért úgy gondolom, hogy a játék nem csak lehet, hanem konkrétan már most a művészetek sorába illeszthető. Az olyan címektől, mint az Alan Wake, Mass Effect-trilógia vagy Limbo senki sem vitathatja el, hogy ilyesfajta értékeket hordoznak, tegyék ezt a történetmesélés, a kidolgozottság vagy a dizájn által. És mióta a művészetek egyik legfontosabb célja a társadalomkritika, ide sorolnám a GTA-sorozatot is, ami ügyesebben mutat rá a mai társadalomra, mint három művészfilm együttvéve.

Ennyit akartam mondani, és ezeknél az érveknél fogva tartom az álláspontomat, hogy a modern világban a könyv, a tévésorozat és a videojáték egy szinten helyezkedik el azon a bizonyos képzeletbeli skálán.