Nemrég egy barátom, és a legbloggerebb ismerősöm, Tuza egy rendkívül jól összerakott cikkel jelentkezett a blogjában, amiben az érzelmeket és döntéseket vizsgálta. Tegnap pedig egy nem kevésbé kedves ismerősöm, はるこ fejtette ki a saját véleményét a témában. Ezért én, mint a csipet-csapat harmadik bloggere, nem tehettem mást, mint hogy billentyűzetet ragadjak, és megpróbáljak összehozni valami fogyaszthatót azzal a katyvasszal kapcsolatban, ami a fejemben van a kérdésről, mielőtt még kiközösítenek és nem megyünk együtt többet forrócsokizni.
Sokáig szerettem volna azt hinni, hogy igenis van sors: egy képzeletbeli vonal, vagy pálya, amin haladva az ember eljuthat oda, ahová tartozik. Sokszor kerestem a véletlenekben és a kudarcokban ezt az aspektust, és gyakran szolgált megnyugtatásként az, hogy "ennek így kellett történnie". Aztán rádöbbentem, hogy a) ez a töketlenek kibújója az elől a felelősség alól, amit az okoz, hogy gondosan kell bánnunk az egy szem életünkkel, ami jutott, és hogy b) ez akarva-akaratlanul is egy Felsőbb Mozgatót feltételez, amiben viszont semmilyen szinten nem hiszek (de erről majd talán máskor mesélek).
Ennek hatására pedig felértékelődött bennem az egyén és a döntés szerepe ebben a remek MMORPG-ben, amit mindannyian tolunk, az életben. Teljes egészében egyet értek Tuzával abban, hogy a véletlenek túl nagy behatással vannak az életünkre a döntésekhez képest, viszont abban ellent kell mondjak, hogy minden döntés, amit meghozunk, alapvetően jó döntés (ami véleményt はるこ is osztja). Az odáig rendben van, hogy az adott helyzetben mi mit gondolunk jónak és hogy nyilván az alapján cselekszünk, de attól az még nem lesz a helyes választás. Persze nincs szubjektív jó és rossz, nincs egy független megfigyelő, aki el tudja dönteni, hogy mi volt a helyes választás és mi nem. Viszont attól még, hogy nincs egy ablak, amin át átpillanthatnánk egy alternatív valóságba, ahol nem jobbra, hanem balra fordultunk, a következmények ugyanúgy ott vannak és meghatározóak.
Az egészben az a faramuci, hogy (a fent említett ablak híján) sosem fogjuk megtudni, hogy mekkora változást hozott az életünkben egy-egy választás, és így könnyebb beletörődni a kudarcokba. Csak hogy egy személyes példát mondjak: 2010-ben végleg el kellett döntenem, hogy merre tanuljak tovább a gimi után. A szerénytelenség nélkül kimagasló (humán) eredményeimnek köszönhetően tárt karokkal vártak volna az összes bölcsészképzésen. A nagy kiszavazóshow végére két lehetőséget hagytam magamnak: Debrecen vagy ELTE anglisztika (angol szak, a gyengébbek kedvéért). Végül hosszas (és amikor azt mondom, hogy hosszas, akkor azt úgy is értem) polemizálás után Debrecen mellett tettem le a voksom. És még mindig nem tudom eldönteni, hogy ez volt a jó döntés: értek kellemetlen élmények (amikből persze nagyrészt tanultam, ahogy はるこ mondta), voltak nagy csalódások, de ugyanakkor olyat is kaptam a szaktól a várostól, az ismerőseimtől, ami teljesen kimaradt volna, ha Pestre vezet az utam.
Na most, ebben a helyzetben csak ködös tippeket tudok megfogalmazni, hogy "mi lett volna ha", ezért nem is annyira foglalkozom vele. Viszont ha a saját szememmel látnám, hogy milyen irányba fordult akkor az életem, biztosan kevésbé hagyna nyugodni a dolog, akár jobban sült el az utóbbi három év abban az alternatív valóságban, akár rosszabbul. Így tehát megmaradhatok abban a tudatban, hogy jó helyen vagyok. Persze, lehet mondani, hogy az ilyenfajta gondolatoknak semmi értelme nincs: ami történt megtörtént. Mégis az embereket természetüknél fogva gyötri a kérdés, hogy a jó úton haladnak-e, még azokat is, akik az enyémnél egészségesebb egóval rendelkeznek. Érdemes ezen gondolkozni? Igen is meg nem is: igen is, mert mert csak így ismerhetjük fel, hogy mit rontottunk el, hogy kétszer ne kövessük el ugyanazt a hibát.
John Hammond: Don't worry, I'm not making the same mistakes again.
Dr. Ian Malcolm: No, you're making all new ones.
És nem is, mert tovább kell lépni. Aki a múlton kesereg, annak nincs jövője (lásd Magyarország), pont. Ez nem vita tárgya. Ehhez a témához szorosan be lehetne kötni azt, ami kapcsán ma pár gondolat eszembe jutott, az öngyilkosság témakörét. Nem tudom, akarok-e annak egy új bejegyzést szentelni, ezért most csak annyit: a szuicid gondolatok nagy részben a jövőtlenség érzéséből gerjednek: az alany úgy érzi, a korábbi döntései miatt ellehetetlenedett az élete, és ezért véget akar vetni neki. Az öngyilkos minden esetben saját magát hibáztatja, és önmagára mondja ki a halálos ítéletet, mivel nem tudja magát túltenni az esetleges rossz döntései következményein, kvázi a múltban ragad. Így pedig nincs jövője (lásd bekezdés eleje).
Ha southparkosan fogalmaznék, azt mondanám, ma is tanultunk valamit: a döntéseink döntő befolyással vannak az életünkre, de nincs vesztett helyzet, hiszen újabb választásokkal bármi menthető. Az öngyilkosság meg rossz, értem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése