Kávé

A kávé langyos volt. Kedvetlenül kortyolt bele, ami feltűnt a pultos lánynak is.

- Hagyja, adok egy másik csészével –mondta, és mielőtt Robert ellenkezhetett volna, már ott gőzölgött előtte a friss kávé.

- Köszönöm. Nem kellett volna.

- Az már az ötödik csészéje volt –biccentett a lány, és halványan elmosolyodott. –A nem hivatalos szabályzat szerint úgyis járt volna magának egy ingyen. Ez amolyan vasárnapi dolog.

Robert belekortyolt a pohárba, és elégedetten bólintott. A kávé kiváló volt.

- Maga nem túl szószátyár típus, igaz? –kérdezte a lány, és választ sem várva folytatta. –Akik a pulthoz ülnek, általában beszélgetni szeretnek. Vagyis inkább csak beszélni. Tudja, a szokásos: szerelmi bánat, mindenfajta betegségek, munkahely… és persze szerelmi bánat.

- Az utóbbit kétszer mondta –jegyezte a férfi szórakozottan.

A lány szemmel láthatóan készen állt a válasszal.

- Mert kétszer olyan fontos. Akár mondhattam volna többször is, tízből hétszer emiatt ülnek le ide.

Robert kortyolt egyet a kávéba. A forró ital végigmarta a torkát, de nem törődött vele. Körbepillantott: alig lézengtek páran a büfében, úgyhogy arra nem számított, hogy egyhamar szabadulni fog a lánytól. Megkérhette volna, hogy hagyja békén, de… valahogy a magányra sem vágyott.

- Tízből hét? És mi van a határral? Ez a büfé esik a legközelebb hozzá.

A lány felrakott egy újabb adag kávét főni, miközben válaszolt.

- Ó persze. A kamionosok gyakran járnak erre, de ők vagy az egyik asztalhoz ülnek, vagy el vannak foglalva az evéssel. És ha mégsem, akkor egy dologról panaszkodnak: a munkáról. Lassan jobban ismerem Detroit forgalmát, ahol életemben nem jártam még, mint a saját városomét.

Robert megeresztett egy udvarias mosolyt, és az órájára pillantott. Közeledett az éjfél. Ideje lenne hazaindulnia. Nem ma fogja megtenni.

Felállt a bárszékből, és egy tízdollárost tett a pultra.

- Hagyja a visszajárót –mondta. A lány elmosolyodott, és biccentett.

A parkolóban jutott csak eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni a lány nevét. Nem mintha számított volna, gondolta, beszállt a kocsijába, és beindította a motort. A kihajtónál egy pillanatra elgondolkodott: jobbra a határ fényei derengtek halványan, míg balra a város volt, és ott az otthona. Újabb nap, ugyanaz a probléma. Egy darabig viaskodott magával, majd balra indexelt. Onnan már hazavitte az út.

A Hipszter Blogger

A tévében az Igen, drágám megy, az egyik drága barátom, akivel együtt mennék haza, cseszik válaszolni, hogy mikor akar mégis indulni, ezért elkezdtem pótolni egy viszonylag annyira-nem-régi lemaradásomat, hogy elolvassam Tanja második cikkét a Friendzone-ról. Ami nem is arról szól. Na mindegy, erre később visszatérek még (nem is).

Először is, ki is ez a Tanja? Nos, blogger, méghozzá a rosszabb fajtából. Akkor került a figyelmem középpontjába, amikor körülbelül másfél hónapja Tuza (szintén blogger, a jobb fajtából) megosztotta az egyik írását napjaink 9gag/7fun-tinijeinek kedvenc témájáról, a friendzone-ról. Erre a jelenségre nem kívánok se most se máskor szót pazarolni, legyen elég annyi, hogy szerintem korprobléma, és pont addig érdekes, amíg rá nem jössz, hogy anyuci már nem fizeti a számláidat, és kéne valamit kezdeni az életeddel.

Csak úgy I.

Az a jó ebben a blogban, hogy a kutya sem nézi. Már nem is emlékszem, mikor indítottam, de azt tudom, hogy eredetileg a novelláimat akartam ide kirakosgatni. Csak azok elmaradoztak, ahogy apadt a kedvem az íráshoz. Sikertelenség vagy lustaság, teljesen mindegy, a lényeg, hogy más területeken kezdtem próbálkozni.

Ebből lett a másik blogom. Persze lehet mondani, hogy ez is írás, csak más a válfaja (humor), de valahogy mégsem tudok rá komolyan tekinteni. Először is az egész egy koppintás, csak a debreceni viszonyokra levetítve. Amolyan szürke zóna ez: valahol eredeti, de mégsem ez igazi. Na mindegy. Ha valaki olvassa ezt, akkor az csakis a blogon át juthatott ide, ez esetben üdvözlöm, és íme, ez van a humorbombák és -gyutacsok mögött. Az ember a függöny mögött, ugye. Nem is fejteném jobban ki ezt az analógiát, nem érdemes.

Roham

Éjszaka. Sikátor valahol Newport közelében. Lábdobogás, zihálás. Sötétség és egy még sötétebb alak. Már jönnek. Szirénák, kék villfények. Nem, csak a mentő. Még van ideje.
Megtorpanás. Csak nyugalom, tiszta fejjel! De minek, már úgyis halott... Csönd! Még nála van a világ, az egész emberiség sorsa. És meg kell halnia. Tudta előre. És ha nem sikerül?
Kifújás. Belégzés. Kifújás. Roham. A negyedik utca a Hightower Avenue-n balra. Túl messze van. Miért kellett ennyire távol rakni...? Egy autó. Fekete Ford. Ilyen hamar? Nem. Csak valami civil, ismeretlen. Meg kell menteni őt is. Mindenkit.
Izzadó tenyér. Tapogatás. Megtorpanás. Hála az égnek, még megvan. Retteg, hogy elveszíti. De nem fogja. Elpusztul, és vele ő is. De akkor már semmit sem tehetnek. Megindul a láncreakció... reggelre minden megváltozik.

Írásmódszertan I.

Van a Dan Brown, aki leül, átrágja magát nyolcezer oldalnyi sületlenségen, aztán pedig a valóságot és kitalációt összeolvasztja oly ügyesen, hogy nem lehet eldönteni, hol végződik ez és kezdődik amaz. Ez évekbe tellik. Na meg vagyok én, aki (jámbor lélekként) leülök, és ha olyanom van, addig kalapálom a klaviatúrámat, míg valami értelmes nem formálódik. A legegyszerűbb persze elakadni. Egy mondat, vagy bekezdés után. Prekoncepció hiányában, ahol a történet nem előre lefektetett, hanem ad hoc, improvizálva változik, könnyen elveszti az ember a kedvet az íráshoz. Nincs cél, ami felé haladni lehetne, és máris bumm, beüt a fehér lap szindróma. És aztán elmentem, ami elkészült, becsukom, elmegyek a Mekibe, és elfelejtem. Aztán évekkel később megtalálom, és ötletem sincs, mi volt az eredeti elképzelésem.

Regenezis

Dave bevágódott a felborított asztal mögé, és szélsebesen újratöltötte a fegyverét. A kiürült tárat izzadó tenyerébe fogta, majd ügyelve az időzítésre a szoba sötét sarkába hajította, és amint meghallotta a tár koppanását, előugrott a bútor mögül és tüzet nyitott. Az egyiküket eltalálta, szinte lassítva látta, ahogy a golyó behatol a gyomorfalba. A másik félreugrott a lövések elől, de elbújni már nem volt ideje. Dave egy pillanatra torpant csak meg, de aztán minden érzelem nélkül fejbe lőtte. Gyorsan körbenézett a szobában, de nem

Ennyi, nem több. Pontosan ennyi készült el, rám jellemző módon a mondta közepén hagytam félbe az egészet. 2009. május 5-én keltezett, azaz jó másfél éve. A különlegese ebben az a többi félbehagyott írással szemben, hogy célom volt vele: A cím egyértelmű utalás egy nem sokkal korábbi novellára, de őszintén, fogalmam sincs, mit akartam ezzel kezdeni. Stalemate, mondja a művelt holland, ha tud angolul.