A Hipszter Blogger

A tévében az Igen, drágám megy, az egyik drága barátom, akivel együtt mennék haza, cseszik válaszolni, hogy mikor akar mégis indulni, ezért elkezdtem pótolni egy viszonylag annyira-nem-régi lemaradásomat, hogy elolvassam Tanja második cikkét a Friendzone-ról. Ami nem is arról szól. Na mindegy, erre később visszatérek még (nem is).

Először is, ki is ez a Tanja? Nos, blogger, méghozzá a rosszabb fajtából. Akkor került a figyelmem középpontjába, amikor körülbelül másfél hónapja Tuza (szintén blogger, a jobb fajtából) megosztotta az egyik írását napjaink 9gag/7fun-tinijeinek kedvenc témájáról, a friendzone-ról. Erre a jelenségre nem kívánok se most se máskor szót pazarolni, legyen elég annyi, hogy szerintem korprobléma, és pont addig érdekes, amíg rá nem jössz, hogy anyuci már nem fizeti a számláidat, és kéne valamit kezdeni az életeddel.

Visszatérve Tanja-ra: Akkor még nem tudtam eldönteni, hogy vajon baromság-e, vagy csak azért tér el a véleményünk, mert ő nő, de mostanra nagyrészt sikerült helyre raknom magamban a személyiségét. Mindenesetre a cikkről mindent elmond, hogy magát a Kinyilatkoztatást ígérte nekünk, az Egyetlen Igaz Írást A Friendzone-ról. itt azonban még nem sejtettem, hogy mivel állunk szemben.

De  mielőtt elérhettem volna a roppant szellemes című FriendZone 2 cikket, egy másik poszton akadt meg a szemem, nevezetesen egy olyanon, amiről kábé másfél pillanat alatt megállapítottam, hogy egyetlen, jól körülhatárolt céllal készült: megbotránkoztatás. Az a fajta, mikor nem akarsz megbotránkoztatni, és téged nem érdekel más véleménye, és ezt bele is írod, de valahol tudod, hogy azért ragadtál billentyűzetet, mert a hipszterség non plusz ultrájaként a világnak a te véleményedre van szüksége, rád, a Fényre az éjszakában. Mikor csak azért mész szembe a szokásos értékkel, mert ezt kell tenned. Mert ez vagy te.

Ezért nem tudom hibáztatni, hiszen olyan lenne, mintha az égre haragudnék, amiért kék. Egyszerűen csak sajnálom. És ez nem csak egyetlen cikk tanulsága, hanem az egész oldalé: a vörös-fekete színkombináció, a fekete alapon fehér betűk (amiről kb. mindenki tudja, hogy másfél percnyi olvasás után hülyét kapnak a szemeid), a folyamatos káromkodás, a leszarom-életérzés. Mindenki ismeri ezt, mindenki találkozott vele, és senki nem szereti. Persze egy darabig szórakoztató, de pont csak egy darabig.

Jaj, milyen figyelmetlen vagyok, hiszen még rá sem tértem magára a cikkre. Az egész nem túl érdekes, az alapját az Amanda Todd-történet szolgálja (a 15 éves csaj, aki öngyilkos lett), megcsavarva azzal a teljesen váratlan fordulattal, hogy mindenről a csaj tehet, meg a szülei, a kurva meg a szemetek. Nos, nagyon elmés: Tanja szépen levezeti, miért hülye a sztori, és miért hülye a csaj, csak így, mint a karikacsapás, a világ másik feléről egy másik kultúrából megmondja, hogy ezt így kellett volna, azt meg úgy, meg min akad ki a csaj, őt is kiközösítették már.

Kicsit hasonlít a helyzet arra, amikor a kocsmában a részeg negyvenesek egymást túlharsogva ajánlgatják a tévében futó meccsnek a legjobb taktikai elképzeléseket. Onnan minden olyan egyszerűnek tűnik, nem? Akárcsak Amanda esetében (akinek a blogger szerint kurvás neve van, ezt nem is értem). Leírja, hogy nem kellett volna bedőlni az első férfinak, aki hitegette, majd a másodiknak, és aztán nem kellett volna öngyilkosnak lenni, mert ha kurva, akkor álljon ki a sarokra, ha meg nem, akkor ne érdekelje, hogy a legjobb barátja a szégyenérzet.

15 évesen. 

Úgy gondolom, a posztoló sosem volt ilyen idős, és ha volt is, nem Amerikában, mert akkor tudná, hogy az amerikai iskolarendszer sajátja az a fajta hierarchia, ami szinte már kasztrendszer, és amiben ha legalul vagy, akkor nem csak senki vagy, hanem még annál is szánalmasabb vegetáló valami. És Amanda pont oda jutott minden alkalommal, mikor megtalálta az az egyetlen rózsaszín ködös, meggondolatlan tette, ami elől megpróbált elmenekülni. Csoda, ha kilátástalanságot érzett? Csoda, ha úgy gondolta, ennél bármi is jobb?

A szülők szerepe... nos, ez megint vicces dolog. Tíz tiniből talán egynek van normális kapcsolata a szüleivel, van akinek jobb, van, akinek rosszabb, de azt garantálhatom, hogy senki, de senki nem szaladna anyuci szoknyája mögé, mert az csak mélyíti a szégyenérzetet. A tizenéves kor a magányról szól, a felszínes kapcsolatok alatt is ez található, és ennek része, hogy majd egyedül megoldom a problémáimat, ha pedig nem tudom... akkor nem is lehet őket. 

És még egy dolgot fűznék a dologhoz, de először had másoljak be egy idézetet, amivel Tanja nálam végképp elvágta magát, mint hiteles véleményblogger.

Szegény Amanda Todd, a 15 éves fogalmamsincshogyhovavalósinemisérdekel lány belemenekült az öngyilkosságba. A média, meg az egész internet őt sztárolja, esküszöm ez már lassan olyan lesz, mint amikor Japánban (vagy Kínában, faszomat se érdekli) meghalt valami vezető. Az egész ország gyászolt, és hagy idézzem ismét a média által felkarolt IQ light műsorvezetőket: "Még a madarak is gyászolnak!" NEBASSZMÁR EMBER, te ezt honnan tudod??? Belelátsz a madarak fejébe, vagy szerinted ők majd pont azzal lesznek elfoglalva hogy a sárgák nagytiszteletnek örvendő felsőbbcsúcsszupervezetője megmurdált?! És bazdmeg vannak olyanok, akik ezt benyalják, és még bólogatnak hogy igeen igeen az állatok megérzik ezt meg az állatok is szerették. Istenem, hol élünk?..

Mert drága Tanja, az úgy volt, hogy Észak-Koreában, ami kurvára nem ugyanaz, mint Japán, történt a dolog, és pont ez volt a lényege. Ha hallottál már valamit Észak-Korea szép földjéről, akkor nem háborodnál föl, hanem tudnád, hogy ez a túlzás totalitariánus diktatúrák sajátja, és a nyugati sajtóba végtelen cinizmussal jutott csak el. De ahhoz, hogy ezt megértsd, kicsit nyitottabb szemmel kéne járni a világban, és nem csak gondolkodás nélkül rámondani a fehérre, hogy fekete, és a 15 éves csajra, hogy megérdemelte a halált.

(Itt van Tanja teljes bejegyzése, jó szórakozást hozzá, hátha én látom rosszul a dolgokat: http://mindblown.blogger.hu/2012/10/19/jajj-jajj-szegeny-amanda-todd)