Kávé

A kávé langyos volt. Kedvetlenül kortyolt bele, ami feltűnt a pultos lánynak is.

- Hagyja, adok egy másik csészével –mondta, és mielőtt Robert ellenkezhetett volna, már ott gőzölgött előtte a friss kávé.

- Köszönöm. Nem kellett volna.

- Az már az ötödik csészéje volt –biccentett a lány, és halványan elmosolyodott. –A nem hivatalos szabályzat szerint úgyis járt volna magának egy ingyen. Ez amolyan vasárnapi dolog.

Robert belekortyolt a pohárba, és elégedetten bólintott. A kávé kiváló volt.

- Maga nem túl szószátyár típus, igaz? –kérdezte a lány, és választ sem várva folytatta. –Akik a pulthoz ülnek, általában beszélgetni szeretnek. Vagyis inkább csak beszélni. Tudja, a szokásos: szerelmi bánat, mindenfajta betegségek, munkahely… és persze szerelmi bánat.

- Az utóbbit kétszer mondta –jegyezte a férfi szórakozottan.

A lány szemmel láthatóan készen állt a válasszal.

- Mert kétszer olyan fontos. Akár mondhattam volna többször is, tízből hétszer emiatt ülnek le ide.

Robert kortyolt egyet a kávéba. A forró ital végigmarta a torkát, de nem törődött vele. Körbepillantott: alig lézengtek páran a büfében, úgyhogy arra nem számított, hogy egyhamar szabadulni fog a lánytól. Megkérhette volna, hogy hagyja békén, de… valahogy a magányra sem vágyott.

- Tízből hét? És mi van a határral? Ez a büfé esik a legközelebb hozzá.

A lány felrakott egy újabb adag kávét főni, miközben válaszolt.

- Ó persze. A kamionosok gyakran járnak erre, de ők vagy az egyik asztalhoz ülnek, vagy el vannak foglalva az evéssel. És ha mégsem, akkor egy dologról panaszkodnak: a munkáról. Lassan jobban ismerem Detroit forgalmát, ahol életemben nem jártam még, mint a saját városomét.

Robert megeresztett egy udvarias mosolyt, és az órájára pillantott. Közeledett az éjfél. Ideje lenne hazaindulnia. Nem ma fogja megtenni.

Felállt a bárszékből, és egy tízdollárost tett a pultra.

- Hagyja a visszajárót –mondta. A lány elmosolyodott, és biccentett.

A parkolóban jutott csak eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni a lány nevét. Nem mintha számított volna, gondolta, beszállt a kocsijába, és beindította a motort. A kihajtónál egy pillanatra elgondolkodott: jobbra a határ fényei derengtek halványan, míg balra a város volt, és ott az otthona. Újabb nap, ugyanaz a probléma. Egy darabig viaskodott magával, majd balra indexelt. Onnan már hazavitte az út.

Megint hagyta kihűlni. Egyre gyakrabban esett meg vele, hogy elgondolkozott valami teljesen jelentéktelen dolgon, és mire észbe kapott, a kávé már csak langyos volt. Ezúttal gyorsan felhörpintette, és jelzett újratöltésért.

- Ma már a harmadik. Ritkán isznak ilyen sokat ilyen későn. Utazik valahova? –a lány ugyanaz volt mint előző nap. Robert megrázta a fejét, és belekortyolt a kávéba.

- Tudja, tegnap is volt itt egy magához hasonló. Mármint, ő is megivott vagy öt csésze kávét. Igen, pont öt csészével, emlékszem még mondtam is neki. Na mindegy. Elnézést.

A lány elviharzott, hogy kivigye a rendelést a hármas asztalhoz. A férfi szomorkásan elmosolyodott magában. „Egy magához hasonló”. Igen, valami olyasmi. A szemközti falon egy tükör lógott, de pont nem látta magát benne, mivel a pultos szemmagasságához igazították.

A lány visszatért.

- Szerelmi bánat? –kérdezte.

- Úgy is mondhatjuk –válaszolt Robert óvatosan.

- Gondoltam. Általában ezért ülnek ide az emberek. Tízből hétszer, vagy nyolcszor. Sokszor, na. Ne aggódjon, hamar túljut rajta. El fogja felejteni.

Robert hosszan beleivott a kávéba. Az íz, az illat…

- Minden bizonnyal így lesz. De biztos nem olyan gyorsan, ahogy ő felejtett el engem.

A lány nem tudott mit mondani, inkább feltöltötte a csészét.

Robert biccentett, és a gondolataiba mélyedt. Két kávéval később egy másik férfi ült le mellé, és egy hamburgert rendelt egy adag krumplival. Jókedvű fickónak tűnt, és amíg a rendelésére várt, Robert-hez fordult.

- Helló. Reggie vagyok. Maga gyakran jár ide?

A férfi egy pillanatra meglepődött, de lassan válaszolt.

- Mondhatni.

- Ó, én nem. Tudja, rendőr vagyok. Ideiglenesen helyeztek ki ide, és most járt le a műszakom, gondoltam kipróbálom ezt a helyet.

Robert üresen bólintott, és ivott egy kortyot.

- Kiváló hely. Jó a kávéjuk.

- Köszönöm a tippet. Tudja, a hétfők mindig kemények, és még az új helyet is meg kell szoknom.

Éjfél elmúlt. Robert megköszönte a kávét, és egy tízdollárost rakott a pultra.

- Örvendtem –intett a Reggie, aki a hamburgere felénél járt éppen. –Remélem még találkozunk.

- Nem hiszem –válaszolta Robert kicsit fagyosabban, mint akarta, és otthagyta a pultot.

Az autója mellett állt a járőrkocsi. Nem értette, a másik miért pont közvetlenül mellé állt be, amikor az egész parkoló üres volt, és ez a kelleténél jobban zavarta. Mintha a privát szférájába parkolt volna be azzal a Forddal.

Ekkor jutott eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni a pultoslány nevét. Nem mintha számított volna… Bosszúsan megkerülte a járőrkocsit, és beszállt a sajátjába. A kárpitból áradt a megszokott szag, ami szinte eggyé vált számára a vezetéssel. Óvatosan kitolatott, és kihajtott a parkolóból. A felhajtó előtt habozott egy pillanatra. Eszébe jutott a csomagtartóban pihenő táska, ahogy a határt jelző táblára pillantott, de végül nem szánta el magát. Balra kanyarodott.

A keddi kávék mindig kicsit mások voltak, bár ennek nem volt semmi látható oka. Egyszer megkérdezte, hogy ez miért lehet, de a lány akkor sem értette. A férfi arra gondolt, talán ő a más keddenként, nem a kávé, és ezt a különbséget érzi a forró ital ízében. Akárhogy is, szerette a keddeket. Talán emiatt a szinte észrevehetetlen apróság miatt.

- Tölthetek?

Másik nap, ugyanaz a lány. Robert bólintott, és megköszönte. A lány habozott.

- Olyan szomorúan néz, mint Quency… ő a lakótársam. Most lett túl egy elég kemény váláson. Ő akarta, de tudja… egy ilyen dolog eléggé megviseli az embert. Ezért is költözött hozzám, ideiglenesen, amíg rendeződnek a dolgok… elnézést, biztos sokat fecsegek.

- Nem zavar –nyugtatta meg Robert –de nem, nem vagyok válás után, ha erre kíváncsi.

- Akkor biztos munkahelyi gondok. Ez a két dolog, ami miatt valamelyik asztal helyett ide szoktak ülni az emberek: munka vagy szerelem. De inkább utóbbi. Magáról viszont először azt hittem, amikor belépett, hogy kamionsofőr. Ők meg ritkán siránkoznak a szerelemről.

- Nem vagyok kamionos. Én csak…

Mielőtt befejezhette volna, egy férfi ült le mellé. A rendőr.

- Szia Cindy! Ugyanaz lesz, mint tegnap, köszi.

A lány elmosolyodott, és eltűnt a konyhában. A rendőr mintha csak ekkor vette volna észre Robert-t.

- Ó, hello magának is! Én Reggie vagyok, ideiglenes rendőr. Tegnap helyeztek ki ide.

Robert bólintott, de egészen máshol járt az esze. Cindy… sosem kérdezte meg a nevét, valahogy mindig elfelejtette, túl későn jutott az eszébe. Lassan évek óta járt ide, és még eddig sem jutott. Hogy megkérdezze a nevét. És most itt van ez a Reggie… Inkább belekortyolt a kávéjába, hogy leplezze fokozódó remegését.

- Szép környék, az egyszer biztos –folytatta Reggie, mikor látta, hogy a férfi nem fog reagálni. –És csöndes is. Egy-két garázdaság, semmi komoly. Maga itt él a közelben? Vagy átutazó?

- Megjött a vacsorája –tért ki a kérdés elől Robert, és felhörpintette a kávéját. Cindy tényleg visszatért, kezében a hamburgeres tányért egyensúlyozva.

- Tegnap azt mondta, hogy kicsit nyersebben szereti a húst, –mondta mosolyogva, ahogy letette a tányért a pultra. –ezért most úgy csináltam. Remélem, ízlik.

- Magának aztán remek memóriája van. Köszönöm szépen –mosolygott vissza a rendőr, azzal levette a kalapját, és nekilátott az evésnek.

Robert várt még tíz percet, és éjfélkor otthagyta őket. Valahol belül egyszerre volt dühös és elkeseredett. Semmi nem kötötte oda, mégis visszatért, minden egyes nap, újabb reménnyel. Talán ezúttal más lesz, talán ezúttal emlékezni fog…

A kijárónál minden eddiginél erősebb volt a vágy, hogy jobbra kanyarodjon. Ott volt karnyújtásnyira a változás lehetősége, és képtelen volt elindulni érte. Még mindig a reményen függött. Végül balra vette az irányt.

Szerda. A napoknak semmi értelme, döbbent rá Robert az aznap esti első kávé felett merengve. Mármint a hét napjai fölöslegesek. Csillagászatilag semmi sem indokolja, hogy a hónapokat további részre szabdalják, és mégis megtörtént. Sajnálta a hónapokat.

- Cindy, igaz?

A lány meglepettnek tűnt, és letette a tálcáját.

- Honnan tudja a nevem?

- Tegnap hallottam.

- Tegnap is itt volt? –kérdezte megütközve. –Nem emlékszem magára. Pedig jó a memóriám. Hol ült?

A férfi nem válaszolt, csak kortyolt egyet a kávéjába.

- Kiváló keverék –mondta válasz helyett. –Honnan érkezik?

- Oregon –mondta a lány még mindig kicsit gyanakodva.

Robert látta rajta, hogy nem tudja hová tenni a helyzetet. Már akkor tudta, hogy butaság a nevén nevezni a lányt, amikor elhagyta a szó a száját, de utólag nem lehetett mit csinálni. El tudta képzelni, hogy ez milyen furcsa helyzet lehet neki.

- Rendben, hazudtam –tettetett bűntudatot. –Nem voltam itt még egyszer sem. Az egyik barátom mesélt erről a büféről, és külön kiemelte a kedves pultoslányt.

Cindy szégyenlősen elmosolyodott a bók hallatán, de mielőtt válaszolhatott volna, egy férfi dobta le magát a másik bárszékbe.

- Cindy! Mi a helyzet?

A rendőr volt. Cindy minden korábbinál vörösebb lett, és biccentett Reggie felé.

- Ezúttal kipróbálnák valami mást. Hot dog? Ajánlja? –Cindy mosolyogva bólintott. –Kettő lesz. És ne felejtse a kávét. Köszönöm.

Dobolt egy darabig az ujjaival, majd Robert-hez fordult, aki azóta mereven a kávéjára szegezte a tekintetét, mióta a rendőr megérkezett.

- Mi a helyzet, haver? Mit lát ott?

Robert nem válaszolt. Érezte, ahogy gyűlik benne a feszültség.

- A nevem Reggie. Rendőr vagyok, hétfőn kezdtem a városban. Szép hely, és meglepően csöndes. Nem mintha panaszkodnék. Minden rendben van?

Robert ekkor vette észre, hogy annyira ökölbe szorult, hogy kezdett bíborszínbe váltani. Összezavarodott. Az órájára pillantott. Még közel húsz perc volt éjfélig. Nem tudta türtőztetni magát.

- Ezeket már mondta tegnap. Ugyanitt. Ugyanekkor.

Reggie zavartnak tűnt.

- Életemben nem láttam még magát, nem tudom, miről beszél. Tegnap egyedül voltam itt. Biztos, hogy jól érzi magát?

Robert egy pillanat alatt cselekedett. A rendőr felé vetette magát, és mindketten a földre zuhantak. Valami reccsent, de nem tudta, a saját vagy a másik csontja lehetett. Ököllel kezdte püfölni Reggie arcát.

- ITT VOLTAM! MINDEN EGYES NAP ITT VAGYOK! NEM EMLÉKSZIK! SOHA SENKI NEM EMLÉKSZIK!!

Az érzékszervei kikapcsoltak, minden ereje az öklébe összpontosult. Az arc egyre jobban elvesztette a formáját, egyre inkább egy véres szivacsra emlékeztetett, de ő nem hátrált, újra és újra lesújtott. Végül valaki hátulról lerángatta az élettelen testről, és összekötözte a vértől csöpögő kezeit. Az a groteszk gondolat futott át rajta, hogy ezúttal legalább nem kell választania, hogy jobbra vagy balra hajtson ki.

- Mi történt… Ralph? Ez a neve? –a nő belenézett a mappába, és gyorsan kijavította magát. –Robert. Elnézést.

- Nem tudom –ez igaz volt. A cella ajtajában állt egy rendőr, a másik az őrposzt mellől méregette őt. Még azt sem engedték meg, hogy a pszichológust a cellán kívül fogadja.

- Kezdjük máshonnan. Hova a sietség? Miért akarja ilyen gyorsan lefolytatni az ügyet? Még kilenc órája sincs, hogy be van zárva.

Robert nem tudta, hol kezdje, vagy hogy mennyit mondjon el. Egyet tudott: hogy nem fog hinni neki. Végül úgy döntött, nem küzd tovább. Kezdetben nehezen jöttek a szájára a szavak.

- Két évvel ezelőtt balesetet szenvedtem. Három napon át feküdtem kómában az intenzíven, amikor válságos lett az állapotom. Az orvosok azonnal megműtöttek, de úgy tűnt, elkéstek: a szívem megállt. A zárójelentés szerint tizenkét percig halott voltam, de az egyik nővér szerint az adatokat meghamisították, és igazából több óráig tartott. Nem tudom, mi lehet az igazság, de nem emlékszem semmire. Se fény az alagút végén, se angyali kórus. Csak a végtelen üresség.

- Végül visszahoztak valahogy. Két újabb hétig feküdtem a kórházban, mire kiengedtek. És ekkor kezdődött el. Az emberek, a munkatársaim, a barátaim, a családom, mindenki elkezdett… elfelejteni. Egyre gyakrabban esett meg, hogy nem tudták ki vagyok, mit keresek ott. Eleinte viccnek gondoltam, de nem az volt: végül a saját anyám nem tudta, mit keresek a családdal a karácsonyi asztalnál. Szépen lassan kitörlődtem az emlékeikből, mintha sosem léteztem volna. És ugyanez történt mindenkivel, akit azóta ismertem meg. Egyik sem tartott tovább egy napnál.

- Eleinte próbáltam emlékeztetni őket, küzdeni ellene. De nem volt semmi értelme. Végül szedtem a cuccaimat, és otthagytam San Fransisco-t. Emlékszem, mikor eljöttem, apám és a legkisebb öcsém kijött, és segített bepakolni az autómba. „Jószomszédi kötelesség”, mondta apám, bár fogalma sem volt, ki lehetek, és kezet fogott velem. Ekkor láttam őket utoljára.

- El akartam hagyni az országot, ezért a határ felé vettem az irányt. Még utoljára megálltam abban a gyorsbüfében, ahol… ahol az eset történt –egy pillanatra megbicsaklott a hangja, de folytatta. –Ott volt… Cindy. Azonnal beleszerettem, és ő is kedvelt. Nem, nem csak úgy kötelességből, hanem igazán.

Robert egy pillanatra elhallgatott, és maga elé mosolygott.

- Tudja, mindenfélét hallani a szerelemről. Abban reménykedtem, hogy ő képes lesz emlékezni. A szerelem majd segít neki, hogy ne felejtsen el. Ezért ott maradtam. Kivettem egy szobát a városban, és minden estét az étteremben töltöttem. Öt kávé, éjféli távozás: ez volt a rituálé. Tudja meddig csináltam ezt? Másfél évig. Minden egyes nap ott voltam, reménnyel érkeztem és letörve távoztam úgy, hogy minden cuccommal a csomagtartóban bármikor elhagyhattam volna az országot. És sosem tettem. Nem voltam rá képes.

A beálló csöndben hallotta a saját dübörgő szívét. Látta a nőn, hogy nem hisz neki. Ez csak egy nagy humbug az ő szemében. Mielőtt a másik bármit mondhatott volna, megszólalt.

- Tudja mit, felejtse el. Csak… felejtse el.

A nő lassan válaszolt.

- Ha ezt jegyzőkönyvbe veszem, akkor bezárják egy elmegyógyintézetbe élete végéig. Ha nem… akkor kivégzik. A rendőrgyilkosság súlyos vád.

Robert bólintott. Akart mondani valamit, de elcsuklott a szava. Még egyszer bólintott.

- Hazudtam –mondta végül rekedtes hangon. –Nem vagyok bolond. Gyorsított eljárást szeretnék.

Az asztalon, a cellán kívül egy csésze kávé gőzölgött. Robert érezte az illatát, és behunyta a szemét. Ízek, illatok.