Véges világ

Dean lehúzódott a zsákutcát jelző táblánál, leállította a motort, és egy darabig tűnődve nézte a jelzés alatti magyarázó táblát: "Világvége 200 m múlva". Úgy döntött, ezt a kis távolságot gyalog teszi meg. Kiszállt az autóból, becsapta az ajtót, magához vette a táskáját, és elindult a zsákutca mentén. 

Két oldalt elhagyatott gyárépületek és raktárak emelkedtek, az ablakok egy része réges-rég betört, vagy pedig pókháló és ujjnyi vastag por fedte be. Itt-ott némi sötét anyag rakódott a falakra, ami távolról szuroknak tűnhetett, de annál sokkal mélyebb fekete volt. Dean halványan emlékezett arra, amikor a szüleivel járt itt, vagy húsz évvel ezelőtt. Akkor még egészen máshogy festett minden: a gyárak vad füstöt eregettek a levegőbe, súlyos gépe zúgtak és csattogtak mindenfelé. Ó, és persze nem lebegett a Semmi az út végén.

Egy kavicsot rugdosott maga előtt, pont úgy, ahogy akkor, húsz évvel ezelőtt. Azt kívánta, bárcsak most is lenne valaki, aki rászól, hogy fejezze be, akire duzzoghat, hogy nem engedi azt csinálni amit akar. De nem volt senki a közelben, az áporodott csöndet csak az ablakokon át fütyülő, fel-feltámadó szél törte meg. Berúgta a kavicsot a magas fűbe, és anélkül haladt tovább.

Már nem lehetett messze, érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul. Még emlékezett a régi mesékre, a végtelen világ történetére. Kisgyerekként mindig lenyűgözte a végtelenség ábrándja, órákat töltött azzal, hogy képzeltben csak ment, ment, ment a világban, mindenhol új kalandok és új történetek várták. Aztán, egyik napról a másikra minden megváltozott: bekövetkezett az Esemény, amiről pontosan senki nem tudta, mi volt, vagy hogy miért történt, és vége szakadt a végtelennek. Nem pontosan, de körülbelül ekkor Dean maga mögött hagyta a gyermekkort.

Megérkezett. Sok képet látott már róla, de valahogy sosem szánta el magát, hogy eljöjjön ő is megnézni, milyen. A talaj egyik pillanatról a másikra ért véget, mintha leszakadt volna a világ jobbik fele, a földnyelv szakadozott és töredezett volt, a törésvonal nem volt tekintettel semmire: balra tőle egy gyárépület állt kettétépve, egyik fele örökre eltűnt a semmiben, a másikból szomorúan néztek a csövek a szakadékba. Minden egész eltörött, futott át Deanen, ahogy végignézett a törésvonalon.

Hogy mi volt azon túl, nehezen tudta volna szavakba önteni. A semmi, a maga végtelen valójában. A látóhatárt valami ismeretlen anyag töltötte be, ami ellentmondást nem tűrően töltött ki minden teret, átlátszó volt, mégis sötét, mint a legvadabb rémálom, és megfoghatatlanul szilárd: semmi nem hatolt át rajta, csak egy-két bátortalan fénycsík pulzált benne, amik még az anyag formálódásának pillanatában estek fogságba.

Dean emlékezett rá, milyen kétségbeesetten keresték a tudósok a nemes egyszerűséggel csak nulladik elemnek nevezett jelenség megoldását, de kudarcot vallottak. A dolog körbevette a világot és kalitkába zárta. Nem indultak többé űrhajók, hogy a végtelent kutassák, mert a nulladik elem elhozta azt a Földre. A lehetőségek kora lejárt, mire Dean felnőtt.

Felemelte a bal kezét, és a láthatatlan falra helyezte. Mindig úgy képzelte, hideg és nyirkos, mint egy halott bőre, de éppen ellenkezőleg. Kellemesen meleg volt, arra emlékeztette, amikor fülledt nyári estéken mezítláb rohant végig a még langyos betonon. Emberek voltak körülötte, hangok arc nélkül, de mára azok is eltűntek. Csak ő és a fal maradt.

A legtöbb történet nem ér véget, csak abbamarad. Legalábbis azok, amiket nem érdemes elmesélni. Nem tudta, mit várt ettől a találkozástól, milyen spirituális útmutatást remélt, de nem érzett semmit. Lassan végigsimította a kezét a sima felületen. Zárt rendszerben az energia állandó, gondolta, ahogy végül elengedte a falat. A zárt rendszerből semmi nem menekülhet. Az álmok energiát termelnek, ezért nincs helyük a Zárt Rendszerben. Aztán a kengurukra gondolt. Sosem kedvelte igazán azokat az állatokat, de most, hogy Ausztrália eltűnt a semmiben, kezdtek hiányozni neki. Egy kicsit az ausztrálok is, de főleg a kenguruk.

A narráció szétesik, futott át az agyán, és valami kellemetlen érzés szállta meg. Oda a végtelen lehetőség, amivel amúgy sem tudott volna élni. Legalább nem hibáztathatja magát. Ha eleget mondogatja, előbb-utóbb elhiszi, hogy így van. A véges világ a rossz.

Visszasétált az autóhoz és rágyújtott egy cigire.