Egy váratlanul pozitív poszt

Régen írtam már, és most van egy nyugis órám itthon, amíg haza nem ér az öcsém, és felköszönthetjük végre, hogy aztán rohanhassak vissza Debrecenbe próbálni, úgyhogy egy rövid gondolatmenetet osztok meg veletek.

Régen éreztem már ilyet, de büszke vagyok magamra. Tudnotok kell, hogy a dolgok félbehagyása lassan már a védjegyemmé vált: most is itt figyel az asztalomon egy félig összerakott Parlament, Debrecenben pedig a Titanic vár arra, hogy kifessem és felrakjam a kéményeket (vagy hogy hívják a hajók kéményeit). A számítógépem és jegyzetfüzetem roskadozik a félbemaradt novelláktól és regénytöredékektől, és régebben, még az egyetem előtt 3-4 tematikus és kevésbé tematikus blogot is félbehagytam, mert egyszerűen... nem érdekelt többé.

Ennek biztos megvan a pszichológiai háttere. Mindig könnyebb új oldalra lapozni, ha nem arra halad a cselekmény, amerre én szeretném, mint kijavítani a hibákat. Ez egy természetes emberi hozzáállás, de sajnos borzasztóan kontraproduktív, nem visz sehova. Igazán nagy dolgok akkor születtek, amikor az emberek végigvitték az ötletüket, kitartottak amellett, amit valaha jó gondolatnak tartottak. Ezért döntöttem úgy lassan egy éve, hogy egy új blog írásába kezdek, amivel a csillagokat célzom meg. Aki ismer, tudja, mi lett ennek az eredménye.

Siker, mondhatom szerénytelenül. Bár borzasztó sokszor erős kísértést éreztem, hogy kihagyjam a napot, vagy hagyjam a fenébe az egészet, (két kivételtől eltekintve) nem tettem meg, és nem, nem az olvasók lebegtek a lelki szemeim előtt, hanem én magam: ha nem vagyok képes hosszabb ideig azt sem csinálni, amit szeretek és élvezek, akkor mi a fenét akarok az élettől? Ezért írtam tovább, napról napra, hétről hétre újabb posztokat gyártva, és lassan de biztosan elkezdte a blog meghálálni a befektetett munkát. Annak idején három célt tűztem ki magam elé a bloggal kapcsolatban, és bár a harmadik tényleg csak amolyan "sohanapján kiskedden" cél volt, nemrég sikerült elérni.

Büszke vagyok magamra, mert nem adtam fel, és ez jellemet jelent, amiről nem gondoltam volna, hogy nekem van. Lehet, hogy nagyképűségnek jön le ez a posztom, de higgyétek el, ritkán szeretek az lenni, aki vagyok, ezért különösen lélekemelő ez a mostani érzés. Csak azt sajnálom, hogy pár emberrel, akik segítettek a blogban, és a kezdetektől ott voltak mögöttem, már nem oszthatom meg ezt az örömömet.