Véges világ

Dean lehúzódott a zsákutcát jelző táblánál, leállította a motort, és egy darabig tűnődve nézte a jelzés alatti magyarázó táblát: "Világvége 200 m múlva". Úgy döntött, ezt a kis távolságot gyalog teszi meg. Kiszállt az autóból, becsapta az ajtót, magához vette a táskáját, és elindult a zsákutca mentén. 

Két oldalt elhagyatott gyárépületek és raktárak emelkedtek, az ablakok egy része réges-rég betört, vagy pedig pókháló és ujjnyi vastag por fedte be. Itt-ott némi sötét anyag rakódott a falakra, ami távolról szuroknak tűnhetett, de annál sokkal mélyebb fekete volt. Dean halványan emlékezett arra, amikor a szüleivel járt itt, vagy húsz évvel ezelőtt. Akkor még egészen máshogy festett minden: a gyárak vad füstöt eregettek a levegőbe, súlyos gépe zúgtak és csattogtak mindenfelé. Ó, és persze nem lebegett a Semmi az út végén.

Egy kavicsot rugdosott maga előtt, pont úgy, ahogy akkor, húsz évvel ezelőtt. Azt kívánta, bárcsak most is lenne valaki, aki rászól, hogy fejezze be, akire duzzoghat, hogy nem engedi azt csinálni amit akar. De nem volt senki a közelben, az áporodott csöndet csak az ablakokon át fütyülő, fel-feltámadó szél törte meg. Berúgta a kavicsot a magas fűbe, és anélkül haladt tovább.

Testi mesék

Egy közepesen unalmas hétfő délutáni órán jutott eszembe a mai kérdésünk: mit mind el rólunk csak az, ahogy megjelenünk? Hány történt van egy emberi testen? Magamra néztem, és meglepően sok kérdés vethető fel csak a saját megjelenésemmel kapcsolatban. És most nem olyan egyértelmű dolgokra gondolok, amit tudatosan alakítunk ki, mondjuk a haj vágása, vagy a póló/felső, amit némi lamentálás után választok ki a szekrényemből.

Ezek ugyanis tudatosan konstruált üzenetek. Szokás mondani, hogy nem szabad valakit a külső alapján megítélni: attól, hogy látok egy kifúrt fülű, piercinges, halálfejes pólós, feketére festett hajú, hereszomorító nadrágot viselő fiút, akkor jól nevelt kisfiúként nem ítélhetem el azok alapján a sztereotípiák alapján, amit ezekhez a kiegészítőkhöz köthetők. De felmerül a kérdés, hogy nem pont ezekre a sztereotípiákra támaszkodik az, aki ilyen képet alakít ki magáról? Nem mond ez el mindennél többet az emberről?

A "The End"-re

Boccs a borzasztó szóviccért, most már komoly leszek.

Ady Endre

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,

Milyen szomoru vagyok én ma,

Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,

Minden láng csak részekben lobban,

Minden szerelem darabokban,

Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,

Utána mintha jajszó szállna,

Félig mély csönd és félig lárma,

Fut velem egy rossz szekér.

Mert széjp.

Játékbemutató: Minecraft

A Minecraftról bármit is írni így 2013 második negyedévében kimeríti a közhely fogalmát. Gyakorlatilag nincs olyan internetelérhetőséggel rendelkező ember a földön, aki ne hallott volna már a Mojang játékáról, és ne alkotott volna véleményt a jelenségről. Mert igen, a Minecraft jelenség, idea, amit vagy magadévá teszel, vagy szembehelyezkedsz vele. Mindig érdekes bedobni egy csapat ember közé a nevet, és figyelni, ki az, aki bosszúsan legyint, és ki az, aki elismerően bólogat.

Aki esetleg mégis most lépett fel először a világhálóra, azt először is figyelmeztetném, hogy nem, igazából nincsenek szexi csajok a környékeden, akik meg szeretnének ismerkedni veled, másodszor pedig gyorsan adnék egy általános képet a játékról.

Egy váratlanul pozitív poszt

Régen írtam már, és most van egy nyugis órám itthon, amíg haza nem ér az öcsém, és felköszönthetjük végre, hogy aztán rohanhassak vissza Debrecenbe próbálni, úgyhogy egy rövid gondolatmenetet osztok meg veletek.

Régen éreztem már ilyet, de büszke vagyok magamra. Tudnotok kell, hogy a dolgok félbehagyása lassan már a védjegyemmé vált: most is itt figyel az asztalomon egy félig összerakott Parlament, Debrecenben pedig a Titanic vár arra, hogy kifessem és felrakjam a kéményeket (vagy hogy hívják a hajók kéményeit). A számítógépem és jegyzetfüzetem roskadozik a félbemaradt novelláktól és regénytöredékektől, és régebben, még az egyetem előtt 3-4 tematikus és kevésbé tematikus blogot is félbehagytam, mert egyszerűen... nem érdekelt többé.

Ennek biztos megvan a pszichológiai háttere. Mindig könnyebb új oldalra lapozni, ha nem arra halad a cselekmény, amerre én szeretném, mint kijavítani a hibákat. Ez egy természetes emberi hozzáállás, de sajnos borzasztóan kontraproduktív, nem visz sehova. Igazán nagy dolgok akkor születtek, amikor az emberek végigvitték az ötletüket, kitartottak amellett, amit valaha jó gondolatnak tartottak. Ezért döntöttem úgy lassan egy éve, hogy egy új blog írásába kezdek, amivel a csillagokat célzom meg. Aki ismer, tudja, mi lett ennek az eredménye.

Amerikai lottó

Julie Smith az előírásoknak megfelelően széles mosollyal üdvözölte a hazatérő férjét.

- Milyen volt a napod, drágám? -kérdezte, miközben átvette a férfi kabátját és a kalappal együtt az előszobai fogasra akasztotta. John a szokásosnál is szótlanabb és mogorvább volt ahogy egyenesen a nappaliba ment.

- Meleg a vacsora.

- Nem vagyok éhes.

- Berakom a sütőbe.

A férfi intett és bekapcsolta a tévét. Csak sercegés jött be rajta.

- Mi a ...?

Julie pont akkor ért vissza a konyhából.

- Jaj szívem, bocsánat, nem figyeltem Juniorra, és elcsavargatta a tévét, de...

John felpattant és a készülékhez sietett.

- Ennyi dolgod van, hogy erre figyelj! Havi egyszer, egyetlen egyszer fontos lenne, hogy ne kelljen a tévét állítgatnom, és képtelen vagy ezt rendesen elvégezni!