Vaczkor

Akik figyelmesebben olvassák a bejegyzéseimet, már találkozhattak a következő posztom tesztalanyával: a nem is olyan régi Longing cikkben lévő macskáról van szó. Igen, Vaczkor a macskám, és igen, ez az írás róla fog szólni. Illetve alapvetően róla.

Hol is kezdjem... Vaczkor gyakorlatilag az első macskám, tehát nem igazán vagyok otthon a macskatartás témakörében. De, szerencsére, neki meg én vagyok az első gazdája, lévén a hátsó udvarunkra született egy kóbor macska második kölykeként. Az anyja lakhatott a pincében télvíz idején, és három kis poronttyal hálálta meg a törődést. Ők Hógolyó, Sajt és Vaczkor, előbbi kettőt elajándékoztuk, így maradt nekünk egy kis csöppség. 

Elég nehéz megmondani, hogy a macskák érzelmes lények-e, ragaszkodnak-e az emberhez. Néha úgy tűnik, igen, keresik a társaságunk, máskor a világból is kiszaladnak, ha meglátnak minket. Teljesen ösztönlények, akik a pillanatnyi kedv alapján döntenek: ha tele a poci, lehet a gazdi mellé feküdni, minden más esetben inkább hagyjanak nekik békét.

Ami a leglenyűgözőbb és legemberibb benne, az a határtalan szabadságvágy: alapvetően szobacica, de naponta ötször-hatszor kikérezkedik a friss levegőre fél-két órákra. Erre szüksége van, egyfajta megmagyarázhatatlan vágyat érez, hogy megtapasztalja a szabadságot. Nem mindig akar messzire kóricálni, van, hogy csak leül kint az ajtó elé, és onnan nézi a szélben kavargó faleveleket. Nem élni akar a szabadságával, csak tudni, hogy megvan még.

Őszintén szólva mindig félve engedem ki, mert előre rettegek a naptól, amikor nem jön vissza. Most lesz egy éves, és ez alatt az egy év alatt olyannyira a szívemhez nőtt, hogy fájni fog az elvesztése. Mert tudom, hogy meg fog történni. Minél később, annál valószínűbb. Már csak ha a statisztikát nézzük, kevés macska éli meg az öregkort, ezért minden egyes alkalommal, mikor eltűnik a szemem elől, attól félek, utoljára láttam. Csak a bizalmam van, hogy tud magára vigyázni, hogy vissza tud jönni, és hogy vissza akar jönni.

Aztán amikor már nem jön vissza, haragudni fogok rá. Utálni fogom, amiért a jelleme a vesztébe hajszolta, vagy amiért úgy érezte, máshol kell szerencsét próbálnia, hisz jobb gazdát érdemel, vagy egyáltalán nincs is szüksége senkire maga mellé. Utálni fogom, mert hiányzik majd, utálni fogom, mert én nem fogok hiányozni neki. És utálni fogom, mert nem utálhatom: természeténél fogva magában hordozta a kudarcomat, amit nem törölhettem el, csak halasztgathattam, ameddig erőm adta. De eljön a nap, mikor már nem lesz oka hazatérni. Talán még látom majd a kert végében, ahogy a fülét hegyezi minden gyanús neszre, felemelt mellső lábbal, kimerevedve figyel, de akkor az már nem az én macskám lesz. Mert talán soha nem is volt az enyém.

De ilyenek a macskák. Az ember mégis vállalja, mert hiszi, hogy ő lesz a kivétel, az ezerből egy, aki mellett egy életre kitart a cica. Megpróbál a legjobb lenni, és az esetek 99,9%-ában nem elég. Senki nem tudja, mi jár a macskák fejében, és talán akkor sem tudnánk, ha beszélnének. Talán csak a madarakról fecsegnének, esetleg számunkra buta és irreleváns témákról, mint a gombolyagok nagyszerűsége vagy a lézerpont varázserejéről. Talán sosem mondanák el, miért futnak el és miért bújnak hozzánk, hiszen az alapvető felsőbbrendűségi érzésükbe nem fér bele, hogy figyelembe vegyenek minket is. De ez sosem fog kiderülni.

Azért én szeretem Vaczkort. Remek macska, a legjobb, amit ember kívánhat.