Az utolsó menedék

Ahogy lerogyott a kőre és rám nézett, láttam rajta, hogy feladta. Nem tud tovább menni. A horizontig kígyózó útra pillantottam, majd felsóhajtottam, és leültem mellé. A hőségben minden vakítóan sárgán ragyogott. 

- Nem megy tovább?

Megrázta a fejét. Túl fáradt volt, hogy bármit mondhasson, vagy akármilyen érzelmet mutasson nekem. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hogy legördüljön pár izzadtságcsepp az arcán. Szerettem volna azt hinni, hogy könny is vegyült közéjük, de nem áltattam magam.

Elnéztem észak felé. A hegyek már ott tornyosultak a távolban, de még jó három napi járóföldre lehetett, amit nem bírt volna ki. Kezdetben próbáltam nem észrevenni, ahogy egyre soványabb és beesettebb lett az arca, de egy idő után nem volt kérdés, hogy baj van. Nagy baj. Té hetes szintű baj.

Rajzoltam valamit a porba, de gyorsan elsöpörtem, mielőtt észrevehette volna. Megbeszéltük, hogy szól, ha erre a szintre jut az állapota, de arra hiába várhattam. Talán ő is félt szembenézni az igazsággal, talán kényelmesebb volt így neki. Ezt persze én sem gondoltam komolyan. Belül szenvedett, és másra sem tudott koncentrálni. Talán észre sem vette, hogy egyre nagyobb fejadagokat adok neki, és közben a sajátomat csökkentettem. Tudtam, hogy meg fog halni, és logikusabb lett volna tartalékolni, hogy legyen erőm elérni a hegyekig, de a logika már rég nem működött köztünk.

- Nincs értelme -szinte szomorú volt. Egy pillanatra az az önző gondolat futott át a fejemen, hogy én fogok neki hiányozni, de gyorsan kijavítottam magam: az élete fog neki hiányozni. Ránéztem, és már nem azt a nőt láttam, akivel elindultunk New Yorkból négy hónapja. Ő is más lett és én is, de inkább ő.

- Építek neked valamit a nap ellen.

Nem válaszolt, ezért felálltam, és elindultam, hogy szerezzek valami nyersanyagot. Egy nukleáris sivatagban ez nehezebb, mint amilyennek hangzik.

A nap már sárgás-zöldesbe hajlott, mire sikerült összeszednem annyi deszkát és követ, hogy lehessen kezdeni vele valamit. Ő fel sem nézett, ahogy egy helyre hordtam a nyersanyagokat, csak folytatta, amit egész délután csinált: valamit rajzolgatott a rajztömbjébe. Azóta hordta magával azt tömböt és a hozzá tartozó három ceruzát, mióta el kellett menekülnünk New Hampshire-ből, és semmi pénzért nem volt hajlandó megválni tőle. Hamarabb adta el a fegyverét mint azt a rohadt rajztömböt. 

Nem láttam, min dolgozik, de annyira nem is érdekelt. Előkerestem a táskámból a kalapácsot és az utolsó pár marok szeget, majd nekiálltam a menedék felhúzásának. A hőség elérte a tetőpontját, de így is gyorsan ment a munka, főleg mert az egyik nagydarab szikla szolgált tartófalnak. Mire igazán elkezdett sötétedni, kész is voltam. 

Gyengéden felemeltem és bevittem a tákolmányba.

- Pihennem kell -mondta csöndesen. Kivettem a kezéből a papírtömböt és leraktam a hegyekbe szánt meleg ruhákból tákolt ágy mellé, őt magát pedig a puha kabátokra fektettem. A fal felé fordult, és egy pillanat múlva már aludt is. Elmondtam egy imát a Sivatagi Istennek, hogy megmaradjon reggelig, majd a menedék másik végébe húzódtam és megpróbáltam álmot erőltetni magamra.

A hiénák üvöltése ébresztett fel. A nap tíz felé járhatott, és az első gondolatom az volt, hogy vajon életben van-e még. Ahogy felültem, nem láttam sehol, és egy pillanatra kihagyott a szívem. A hiénák... Felkaptam a táskám és kisiettem a menedékből. 

Ott ült, ahol előző nap összerogyott, ölében a rajztömbbel. Az arcában semennyi szín nem maradt.

- Szóval fölöslegesen építettem ezt az... izét?

Rám nézett egy hosszú másodpercre, majd folytatta a rajzolást. Visszamentem a tákolmányba és összeszedtem a cuccaimat. Egy napi ételt és vizet hagytam az egyik sarokban. Vetettem még egy utolsó pillantást a művemre, és vállamon a táskával kiléptem a napfénybe.

- Hagytam neked egy csokit.

Bólintott és tovább satírozta a lapot.

- Majd menj be.

Nem tudtam jobb tanácsot adni, különben is elszorult a torkom. Rá sem bírtam nézni, ezért csak intettem, és elindultam az úton, a hegyek felé. Ahogy elhaladtam mellette, megérintette a kezem és valamit felém nyújtott: egy összehajtott lap volt az, és rögtön felismertem. Az, amelyiken olyan régóta dolgozott.

- Csak akkor nézd meg, ha elérted a hegyeket.

Bólintottam, és éreztem, ahogy benedvesedik a szemem. Gyorsan elfordultam, és a kabátom belső zsebébe rejtettem a lapot. Nem néztem többet hátra, de tudtam, hogy bement a kunyhóba.

Még messze voltak a hegyek.