Játékbemutató: Red Dead Redemption

John Marston egy magasan fekvő szikla kiszögelléséről figyelte, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai narancssárga fénybe vonják a végtelenbe nyúló prérit. A vidéken végigkígyózó földúton egy postakocsi verte fel a port, láthatóan a kocsis szeretett volna még sötétedés előtt beérni a két mérföldre fekvő Armadillo városkájába. Messzebb, a kaktuszok és száraz cserjék között három lovas vágtázott egy szarvas után, egyikük puskavégre kapta az állatot, de elhibázta a lövést. A durranás messzire visszhangzott a völgyben. John Marston komótos mozdulattal leemelte hátáról a vadászpuskát, majd megfordított a lovát és visszaindult a McFairlane birtokra. Üdv a Red Dead Redemption világában.

Mi, fiúk gyakorlatilag három foglalkozásra készültünk egész gyerekkorunkban, de nagy részünknek nem adatott meg, hogy autóversenyző, Han Solo vagy vadnyugati cowboy lehessünk, de míg előbbi kettőből bőven el vagyunk látva a konzolokon, addig Vadnyugat szimulátorokból csak a kissé ambivalens emlékeket felidéző Gun az egyetlen épkézláb példa. Legalábbis volt, egészen 2010-ig, amikor a Rockstar gondolt egyet, és összerakta minden idők egyik legjobb játékát.

Játék és mulatság öt percben: Ki írta ezt?

Mindössze negyed órája merült fel a kérdés apában, hogy van itt ez az idézet, amit kicsit lejjebb olvashattok, amit a sulijukban a nyolcadikos osztály választott ki magának, mint a tablóra szánt Bölcseletet. Az idézetet Arany Jánosnak tulajdonították, azonban némi MEK-es (Magyar Elektronikus Könyvtár) kutatás után kiderült, hogy bajszos költőnknek nincs olyan verse, ami tartalmazná ezt a részt.

További gyanakvásra adhat okot, hogy a szöveg nyelvezete, szóhasználata, és úgy általában a gondolatvilága igencsak eltér Arany Jánosétól, de ez mindenkinek feltűnhet, aki olvasott már legalább másfél Arany-művet. Az interneten rákeresve mindenhol Arany nevével találkoztam, de ezek kivétel nélkül megbízhatatlan idézetes oldalak vagy pózerkedő blogok voltak. 

Tehát adja magát a kérdés, aminek megválaszolására most a közösség erejét próbálom felhasználni: Ki írta ezt a verset?

Útjaink százfelé válnak,
de szívünk egy célért dobog,
nekivágunk a küzdelmes mának,
és épít karunk egy szebb holnapot.

Mars

A műszerfal egyik félreeső szegletében a led, amelyik a kezdetektől fogva sötét volt, hirtelen kigyulladt. 

- Jó ég, csak ne most! 

Wayne bosszúsan megkopogtatta párszor a műszerfalat, majd egy alaposat bele is rúgott a számítógép oldalsó paneljába, de egyik sem hozott eredményt. Még egy utolsót káromkodott, majd felpattant a fotelból, és nagy léptekkel a Központi Panel felé vette az útját. Őszintén remélte, hogy csak valamelyik biztosíték égett ki, vagy az érintkezés hibásodott meg, mert azt még könnyűszerrel ki tudta volna javítani. Minden más esetben azonban… inkább igyekezett bele sem gondolni. 

Az Aspargus, a Mars első, és eddig egyetlen kutatólaboratóriuma immáron kilenc éve állta a vörös bolygó homokviharait és az állandó hőingadozást, kék és fehér foltként világítva az Aurorae Sinus északkeleti részén. Wayne szinte még gyerek volt, amikor megkezdték a komplexum felhúzását, és vissza tudott emlékezni, hogy milyen áhítattal vegyes félelemmel követte az építkezés hírét. Mint minden gyereket, őt is elvarázsolták a végtelen, végletekkel teli világok, és az újonnan beindított űrprogram sikerei. Kilenc éves volt, amikor a Hermes-8 leszállókabinja, fedélzetén öt űrhajóssal Mars körüli pályára állt, és hatórányi manőverezés után sikeresen landolt a bolygón. Aznap Wayne tudta, hogy egyszer ő is megérintheti a híres vörös homokot. 

Ahogy átvágott a komplexumon, férfinak eszébe jutott az a húsz évvel korábbi pillanat, és akaratlanul is elmosolyodott. Mintha egy másik életben történt volna, nem pedig húsz éve. Ő is más lett és a világ is. 

Prés Sándor: Nyugtalan éjszaka

Prés Sándor

Nyugtalan éjszaka

A nyugati zivatar elmosta az álmokat

S az ébredést

Lassan eresztem bele magam a forró vízbe 

Hogy ne égessen-

S mégis.

Törött tükrök futnak el mellettem, a végtelen-

ben találkoznak.

Az autó sejtelmes félhomályban gázolja el

A buszmegállót-

Ok nélkül.

Valami mintha csillanna a neonlámpák közt

Valami érdekes

Szögek állnak ki a párna aljából ahogy a tévé

Jóéjszakát kíván. 

Reggeledik.

Feledés

(A doksi adatai szerint ezt a novellát 2011 decemberében írtam, de már tényleg nem emlékszem, milyen behatásra. A címet Tom Cruise lopta tőlem, nem fordítva. Jó szórakozást :) )

Egyik napról a másikra minden megváltozott. A határok ugyanott húzódtak, a hegyek ugyanolyan magasra törtek, a csillagok ugyanúgy hunyorogtak a mélységből. Az emberek azután is csak a kárt okozták a másiknak, és ezzel maguknak is. Továbbra is könnyen kedveltek és gyűlöltek, de nehezen szerettek, és még nehezebben mondták ki ezeket. A tél az ősz után jött, és tavasz követte. Elhaltak a levelek, szürkébe és piszkosfehérbe öltözött a világ, a kisebb és nagyobb kémények is megállás nélkül ontották magukból a dühöt és elkeseredettséget. Majd a tavasz hideg és csípős megbocsájtást hozott, felkúszott a házakon és a sztrádákon, és megtelepedett valahol az emberek fölött. Csak úgy, mint azelőtt mindig.

Az a bizonyos hajnal csak egy tekintetben különbözött a korábbiaktól: ő már nem láthatta. Persze, ez is csak viszonylagos, és talán így állt helyre a világ rendje, amit a születése billentett ki. Évezredek, évmilliók teltek el anélkül, hogy ő látta volna a napfelkeltét, és ez a természetes állapot megváltozott azzal, hogy világra jött. Ilyen tekintetben a halála csak a változáson változtatott.

A nap már magasan járt, mire rátaláltak. A kiürült gyógyszeres üvegcse magányosan, elfeledve hevert az ágy mellett, ahol ő feküdt. 

- Csak elaludt –mondta később a bajuszos rendőr a szülőknek. Az álla alatt heg vöröslött ott, ahol megvágta magát aznap reggel. –Nem érzett fájdalmat –tette hozzá. –És kizárhatjuk az idegenkezűséget is. 

A szomorú hír körbejárta az ismerősöket. 

- Szép kislány volt –mondogatták egymásnak nagyokat sóhajtozva. –Meg tehetséges. Kár, igazán kár.

Aztán visszatértek a saját életükhöz. De voltak, akiket igazán megütött a hír, akik tényleg szerették, vagy csak azt hitték. Egymást csitították, és ugyanoda lyukadtak ki: miért?

Nem maradt utána levél, még egy árva cetli sem. Az éjszakába suttogott szavak elenyésztek, elpárologtak a nap első sugarával. Sosem derült ki az igazi ok. Sosem tudta meg senki, ki volt igazából a lány, mi rejtőzött ott legbelül, mi motiválta és mitől rettegett. A barátai szótlanul álltak.

- Pedig szép volt. És tehetséges –ez bukott ki belőlük újra és újra.

Aztán szépen lassan minden emlék elhalványult, a ruhák megkoptak, a fotók elsötétültek, a lapok megsárgultak. A fiú férfi lett, majd az évek fehérre festették és szálanként kitépkedték a haját, és ráncos grimaszba húzták az arcát. Haláláig hordozta a titkát, ami olyan fájdalmas volt, hogy sosem nézett szembe vele igazán. A kórházban aztán, alig percekkel azelőtt, hogy még utoljára lehunyta volna a szemét, egy gondolat bukkant fel a mélyről.

Miattam történt.