(Régi, de talán egyik legjobb novellám, pár mondatot kicseréltem benne, de aki már egyszer olvasta, annak nem sok újdonság lesz benne.)
Warren Kasey álma egy pillanat alatt szertefoszlott. Villámcsapásként tudatosult benne, hogy a szobájában, a kemény és lejtős ágyon fekszik. Visszatartotta a lélegzetét, de már nem volt visszaút. Az álom a rozsdás égről eltűnt. Fel kellett kelnie. Kinyitotta a szemét, és bosszúsan felült. Fogalma sem volt, mi ébresztette fel, mi űzte el a Mars képét. Még mindig itt vagy, korholta magát, és ezen nem tudsz változtatni. Nem is akarsz, ami azt illeti. A Hold az otthonod.
Az asztali óra hajnali hármat mutatott, tehát alig egy órát aludt, valahogy mégsem érezte magát álmosnak. Bosszankodva belebújt a papucsába, és elhatározta, hogy jár egyet. Fura, futott át az agyán, mintha nem is az én ötletem volna. Mintha valami azt akarná, hogy kimenjek. Hát akkor most boldog lehet. Lassan magára borította piszkosszürke köpenyét, és kicsoszogott az ajtón.
A folyosót kékes derengésbe vonták a készenléti fények, az áramellátók zümmögésén kívül semmi nem törte meg a holdbéli éjszaka különös csendjét. Warren a kijárat felé vette az irányt. Két oldalra szobák százai nyíltak, ugyanolyan szánalmas kis lyukak, mint a sajátja, ugyanolyan szánalmas emberekkel, mint ő maga. Warren egyszerre érzett szánakozást és gyűlöletet irántuk. De leginkább közömbösséget. Ez amúgy is jellemző volt a holdbéliekre. Egy kolónia átlagosan négyezer embernek adott otthont, akik mind csak egyet akartak: hogy hagyják őket békén. Warren ilyen szempontból jellegzetes holdlakó volt. Nem érdekelte a másik, legyen az a szomszédja, a munkatársa, vagy valaki a lakószárnyból, nem foglalkozott azzal, aki összeesett, vagy azzal, aki épp kitűnt fizikumával. És jól tudta, hogy mind ilyenek. Dolgoznak egy álló napon keresztül, és utána már csak a pihenésre vágynak, a magányra. Aki itt van, az itt akar lenni, az menekül valaki vagy valami elől, és már nem vár semmit az élettől. Egy Hold-kolónia ezernyi csendes, olykor évtizedekig tartó agónia színhelye. A társadalom varázslatosan, mégis groteszkül működött: a gépek dolgoztak, a víz folyt, a levegőellátást biztosították, sosem volt hiány ételből. Minden a helyén volt, minden klappolt, óraműt lehetett volna igazítani a rendszerhez, és mégis haldoklott. Warren tudta ezt, akárcsak mindenki, aki elhatározta magát az utazásra. Nem mintha lett volna választása.
