Sás Péter

És az most jutott eszembe, nem várhat: Sás Péter a legrosszabb stand-upos a tévében perpillanat. Igen, rosszabb, mint Tóth Edu. Alapból úgy néz ki, mint egy negyven éves szűz, de nem ez a baj, Kőhalmit sem a szépségéért szeretjük. Hanem hogy egyáltalán nem vicces, amit csinál, inkább kínos, de nagyon.

Ez nem várhatott.

Ars Poetica

... azaz mi is ennek a blognak a célja? Jogos, kezdhettem volna ezzel a témával, de először is ez a blog már harmadik éve fut, csak most költöztettem át a bloggerre, és kezdtem érdemien foglalkozni vele, másodszor pedig nehéz megfogalmazni, hogy miről is akarok írni.

Röviden azt mondanám, hogy mindenről. Morális dilemmákról, öngyilkosságról és hitről ugyanúgy, mint film-, könyv-, sorozat-, és játékkritikákról. Gyakorlatilag mindenről, ami foglalkoztat. A szívem helyén lévő kavicsról, a Youniversity-ről, Debrecenről, a Breaking Badról, de lehetőleg (belföldi) politikáról soha.

Az eredendő rossz

Tegnap kiraktam a blogomra a Voldemortos cikket, amire (szinte) fénysebességgel érkezett a roppant alapos és kimerítő válasz はるこ-tól/től, aki nagyrészt egyetlen mondatomra reagált (amivel azt hiszem, ki is nyitottam a bicskát a zsebében, már félek a következő személyes találkozásunktól), miszerint nincs eredendő rossz. Ezt az állítást ő egy valós életből vett példával erősítette meg, ami mindenkinek ismerős lehet, akit az ország keleti részébe vetett a sors.

Sok dolgot nem szeretnék hozzátenni ahhoz, amit írt, mert sajnos nagyrészt egyet kell vele értenem. Igen, erre a világ legkönnyebb dolga ráfogni, hogy rasszizmus, meg mocskosjobbikosok, de érdekes módon itt, Szabolcsban, Borsodban és Hajdúban sokkal könnyebb rasszístának lenni, mint mondjuk Győrben vagy Pécsett. Szinte adja magát a dolog. Erről a témáról nagyon, de nagyon sokat tudnék írni, de azt hiszem, nem érdemes. Már mindent leírtak előttem, és a meddő vitát nem az én kis picsányi blogbejegyzésem fogja elmozdítani a holtpontról. A fenébe is, egy ártatlan, jóhiszemű ember felkoncolása nem volt elég, hogy kinyíljon a vezetők szeme (igen, Szögi Lajosról beszélek).

Mi a baj Voldemorttal?

Merthogy van vele, és erre én is csak most jöttem rá. Ugyan szépen végigrágtam magam mind a hét könyvön (van, amelyiken többször is), de csak tegnap, egy Potter-játék videókritikáját nézve döbbentem rá, hogy valami nagyon nem stimmel a filmekkel ikonikussá váló főgonosszal. Persze gyorsan hozzá kell tennem, hogy a hamarosan kifejtendő probléma csak akkor létezik, ha megpróbáljuk J. K. Rowling könyveit szépirodalmi alkotásnak nevezni, mert akkor ez az a pont, ahol elsősorban elbukik az egész: Voldemorton.

Könyv, tévé, videójáték

Perpillanat egy research papert kéne írnom valami hülyeségről, de őszintén szólva nem megy. Cserben hagyott a szupererőm. De hogy mégiscsak alkossak valamit, itt az ideje, hogy megírjam ezt a cikket, aminek már legalább négy napja tervezek nekiülni. Nem kisebb fába vágom a fejszémet, mint hogy megpróbáljak ledönteni egy, sőt egyenesen két nagy múltú hiedelmet: a könyv, a tévé és a videojátékok médiumainak egymáshoz való viszonyát.

Igazából ez egy olyan Hangoztasd-féle bejegyzés lesz, hiszen a célom vele az, hogy rámutassak, mennyiben hamisak a köztudatban lévő berögződések a három médiumról. Minden bizonnyal Tuza sokkal rátermettebb lenne egy ilyen cikk megírására, de ő inkább az érzelem-szexualitás-értelem háromszögében mozog, ezért amolyan önjelölt Messiásként magamra aggattam az Igazmondó szerepét. Ugyanakkor szeretném leszögezni, hogy a posztban a saját véleményem jelenik meg, amivel nyugodtan lehet vitatkozni, ha valakinek erre van affinitása.