(A doksi adatai szerint ezt a novellát 2011 decemberében írtam, de már tényleg nem emlékszem, milyen behatásra. A címet Tom Cruise lopta tőlem, nem fordítva. Jó szórakozást :) )
Egyik napról a másikra minden megváltozott. A határok ugyanott húzódtak, a hegyek ugyanolyan magasra törtek, a csillagok ugyanúgy hunyorogtak a mélységből. Az emberek azután is csak a kárt okozták a másiknak, és ezzel maguknak is. Továbbra is könnyen kedveltek és gyűlöltek, de nehezen szerettek, és még nehezebben mondták ki ezeket. A tél az ősz után jött, és tavasz követte. Elhaltak a levelek, szürkébe és piszkosfehérbe öltözött a világ, a kisebb és nagyobb kémények is megállás nélkül ontották magukból a dühöt és elkeseredettséget. Majd a tavasz hideg és csípős megbocsájtást hozott, felkúszott a házakon és a sztrádákon, és megtelepedett valahol az emberek fölött. Csak úgy, mint azelőtt mindig.
Az a bizonyos hajnal csak egy tekintetben különbözött a korábbiaktól: ő már nem láthatta. Persze, ez is csak viszonylagos, és talán így állt helyre a világ rendje, amit a születése billentett ki. Évezredek, évmilliók teltek el anélkül, hogy ő látta volna a napfelkeltét, és ez a természetes állapot megváltozott azzal, hogy világra jött. Ilyen tekintetben a halála csak a változáson változtatott.
A nap már magasan járt, mire rátaláltak. A kiürült gyógyszeres üvegcse magányosan, elfeledve hevert az ágy mellett, ahol ő feküdt.
- Csak elaludt –mondta később a bajuszos rendőr a szülőknek. Az álla alatt heg vöröslött ott, ahol megvágta magát aznap reggel. –Nem érzett fájdalmat –tette hozzá. –És kizárhatjuk az idegenkezűséget is.
A szomorú hír körbejárta az ismerősöket.
- Szép kislány volt –mondogatták egymásnak nagyokat sóhajtozva. –Meg tehetséges. Kár, igazán kár.
Aztán visszatértek a saját életükhöz. De voltak, akiket igazán megütött a hír, akik tényleg szerették, vagy csak azt hitték. Egymást csitították, és ugyanoda lyukadtak ki: miért?
Nem maradt utána levél, még egy árva cetli sem. Az éjszakába suttogott szavak elenyésztek, elpárologtak a nap első sugarával. Sosem derült ki az igazi ok. Sosem tudta meg senki, ki volt igazából a lány, mi rejtőzött ott legbelül, mi motiválta és mitől rettegett. A barátai szótlanul álltak.
- Pedig szép volt. És tehetséges –ez bukott ki belőlük újra és újra.
Aztán szépen lassan minden emlék elhalványult, a ruhák megkoptak, a fotók elsötétültek, a lapok megsárgultak. A fiú férfi lett, majd az évek fehérre festették és szálanként kitépkedték a haját, és ráncos grimaszba húzták az arcát. Haláláig hordozta a titkát, ami olyan fájdalmas volt, hogy sosem nézett szembe vele igazán. A kórházban aztán, alig percekkel azelőtt, hogy még utoljára lehunyta volna a szemét, egy gondolat bukkant fel a mélyről.
Miattam történt.
