Gondolatok a szakításról

Valahogy mindig akkor állok neki bejegyzést írni, amikor rengeteg más dolgom lenne: most például negyven oldalnyi neveléstörténet várja, hogy holnap tízig elintézzem, négyre pedig egy Jakarta-ban játszódó novellát kéne megírnom, angolul. És mégis, most úgy érzem, van egy téma, amiről sokkal inkább időszerű lenne beszélni, ez pedig a szakítás. Az utóbbi időben sok gondolat megfogalmazódott a fejemben ezzel a nagyon nem egyszerű dologgal kapcsolatban, ezeket próbálom meg rendezett formában átnyújtani nektek.

Szóval a szakítás. Először is lássuk be, hogy egy borzasztó nehéz dologról van szó, és bár sokaknak életükben nem kell megtapasztalniuk, elég csak egyet végignézni is. Kezdjük az alapokkal. A kezdetek kezdetén kétfajta szakítás szerepelt az olimpia műsoron, de a harmincas években eltörölték a súlyemelés sportág egykaros válfajait, így csak a kétkaros szakítás maradt porondon. Mint tudjuk, a súlyemelés összetett versenyszám, ami kezdetben ötféle ágból állt össze, míg az utolsó változtatásra, 1973-ra már csak a kétkaros szakítás és a kétkaros lökés alkotta a kettős összetettet, és ez a mai napig is így van.

Fontos beszélni arról, hogy milyen technikával történik a szakítás, ez pedig szintén változott az idők folyamán. Az 1940-es évek közepéig kizárólag ollózásos láb aláterpesztéssel végezték a szakítást és a lökést is, ezt váltotta fel a háború után a beüléses módszer, ami sokkal jobban épít a hátközépizmok és a combizmok összhatására. Ez a váltás alaposan kihatott a sportágban használt sportszerekre is, nagyobb rugalmasságot, szilárdságot és jobb csapágyazást kellett biztosítani a fogórúdnak. 

Azt hiszem, ennyi elég is lesz a szakításról. Elnézést, ha valakit megtévesztettem volna a kétértelmű címmel, végül is nem az Index vagyok, de aki arra számított, hogy bármi párkapcsolati dologról lesz szó, el kell keserítsem (így utólag is): nem érzem, hogy bármit is a nagy nyilvánosság elé kellene tárnom. Egész egyszerűen azért, mert nem vallom a blogírás tuzai filozófiáját, meg úgysem érdekelne senkit (ha pedig mégis, akkor sem biztos, hogy bármilyen jöttmenttel megosztanám, túl személyes ahhoz). (Amúgy a tuzai blogírással semmi baj sincs, csak egyénfüggő: a névadó Tuza blogger élete lehet olyan érdekes, hogy elszórakoztasson vele bárkit, de én egy szürke kisegér vagyok csak).

Namaste!